• Shot kérlek.
• Na jó. – adta meg magát a gyerek. – De ha baj van kiáltasz és én ellátom a szellem baját. Úgy ahogy Inuyasha bácsi tanította.
• Ígérem, de most szaladj vissza.

Shot sarkon fordult és visszarobogott a faluba.

• Lám, lám, négy év után hallok is valamit felőled? – kérdezte gúnyosan Keiko.

Sesshoumaru erre nem tudott semmit mondani. Végül csak ennyit bökött ki:

• Az a gyerek…
• A fiam, Shot.
• Értem.
• Nos, ha befejeztük a csevegést…
• Még nem fejeztem be. Az a gyerek kísértetiesen hasonlít rám.
• Lehet.
• És ez véletlen?
• Nem.

Sesshoumarunak elkerekedett a szeme.

• Úgyérted… ő az…én
• Igen, a fiad.

A hatalmas szellem teljesen ledermedt.

• Hogy tudtad eltitkolni?
• Még kérded? Semmi közöd sem hozzá sem hozzám!
• Nem tagadhatod meg tőlem.
• De, megtagadhatom! Azok után amit velem tettél! Én alig vártam a reggelt, hogy elmondhassam, hogy a gyermekedet várom, te meg a földig alázol! – Keiko szemébe könnyek csillantak meg.
• Nem úgy van ahogy gondolod. Muszáj volt.
• Persze… muszáj volt megalázni és kihasználni. Most pedig menj innen, nem akarlak bántani.
• De Keiko, én…én…még mindig szeretlek.
• Na persze… te nem tudod mit jelent szeretni Sesshoumaru. Az volt a szerelem amit én éreztem irántad. – ezzel Keiko sarkon fordult és elindult vissza a faluba, majd egy jó erős védőfalat vont fel, ami láthatatlanná tette a falut.

Amikor biztos volt benne, hogy a férfi nem látja, térdre rogyott.

• Miért csinálod ezt Sessh? Pont elfelejtenélek, erre megjelensz!
• Mamiiiiiiii! – rohant oda hozzá Shot.

Keiko szorosan átölelte a kisfiát.

• Annyira szeretlek kicsim.
• Én is téged mami. – mondta Shot és szorosan átölelte az anyukáját.
• Nos, a veszély elmúlt, mindenki hazatérhet az otthonába. A pajzsom védi most a falut, ameddig kell.

Erre mindenki megnyugodott és hazatértek. Keiko is hazament a kisfiával. Még mindig szerette Sesshoumarut, bár tudta, hogy nem lehetnek együtt. Nem tudott megbocsátani a férfinak.