11. fejezet: A megmenekülés

Ayame letérdelt a fiúhoz. Kouga szája eltorzult a
fájdalomtól, kiközben remegő lábai a földre terítették. A
fiú kissé üveges, remegő szemeivel a tükörre meredt, mi
összezsugorodott, annyira, hogy csak a tennyo feje látszott
benne, kinek vicsorgó alakja lassan szertefoszlott.
Könnyedén megölhette volna Kougát, de valamiért nem végzett
a fiúval a támadás. Ayame gyengéd kezeivel szorosan átölelte
szerelmét, ki fáradt, szelíd szemeivel rámeredt a lányra.
Kouga felemelte kezét és megtörölte Ayame szemeit, mert a
belőlük csordogáló könnyek elöntötték az arcát. A fiú lágy
hangon simogatta a lány nedves arcát:
-Mielőtt elkezdődött volna ez az egész, kértél tőlem
valamit. Most én kérek valamit tőled. Kérlek, ne
sírj.-mosolygott-Jól vagyok, csak pihenek.
-Jól vagy?-szipogott a lány.
-Valami, vagy inkább valami megvédett Kaguyától. Te voltál.
-Oh, Kouga.-azzal ráborult testére. Könnyei lassan
felszáradtak, amint hozzádörgölődzött a bundához. Lassú,
szerelmes mosoly csillant fel Ayame arcán, miközben
vágyaktól remegő ujjakkal kényeztette a fiú fájó izmait.
Kouga felkelt és megfogta Ayame kezeit:
-Menjünk...
Hirtelen Kaguya tükre ragyogni kezdett. A pár ijedten kapta
fejét a szikrázás fele. Vérfagyasztó, visszhangzó nevetés
ömlött ki belőle, miközben, mint egy közeledő árny, kezdett
kibontakozni Kaguya alakja, kinek felvillantak gonosz szemei:
-Lehet, hogy kivetted az ékkövet a tükörből, de még van itt
egy-két szép darab, minek a közelsége ébren tart. A benned
és Harában lévő ékkődaraboknak köszönhetően még itt vagyok.
Csak úgy győzhettek le, ha eltűntök innen. De ez nem fog
menni. Örökre itt maradtok. Ez a hely lesz a
sírotok!-nevetett Kaguya.
Hirtelen a tér szűkülni kezdett és az egész egy barlangba
szorult, minek sziklái fenyegetően magasodtak a pár feje
felett, miközben minden darabról rájuk ömlött Kaguya ördögi
kacaja. Kouga a kijárat fele tekintett. A fény nem volt
távoli. Eközben a tükör másik, ismeretlen oldalán a tennyo
kimérten közeledett. Hirtelen vörös, hullámzó, gyökérszerű
tenger zárta el a kijáratot. Kouga arca eltorzult. Keze
megfeszült, ökle a földbe csapódott, miből a tarajos sziklák
a csáptenger fele csaptak vakító fény kíséretében. Nem tudta
áttörni a karokat. Eközben Kaguya közeledett a tükör
túloldalán. A fa virágszirmai lassan hullottak alá, majd
lassú örvényt kavartak, mint egy rózaszín forgószél. De a
szirmok pengeélessé váltak. A fiú látta, amint hozzáérnek a
sziklákhoz, azok felhasadnak. Ayame határozottan Kougára
meredt, miközben kezeit összecsapta furcsa, elégedett mosoly
kiséretében:
-Mutassuk meg neki.
A fiú arcára is kárörvendő mosoly kúszott fel, majd a
lánnyal együtt a fekete árnyként gomolygó tennyora meredtek.
Kaguya hunyorogni kezdett. Közben a virágszirmok egyre
nagyobb örvényt alkottak. Kouga bólintott. Ayame
búcsúintésre hajlította peckes kezeit. A kavargó
virágszirmok alakot formáltak. Hullámozva Kaguya dühös arcát
rakták össze, miközben egyre sebesebben forogni kezdetek
maguk körül, mint millió, vérszomjas kis penge. Kouga a
hátára kapta az eszméletlen Harát és ő is nagyképűen
rávigyorgott a hunyorgó virágfelhőre. Ayame és Kouga
egyszerre csapták az öklüket a földbe. Vakító, tiszta fény
robbant a kijáratot elálló csáptengerre, mi cafatokra
szakadt szét. A kijárat fénye elöntötte a pár arcát. A
dühtől „véres” virágszirom felhő, mi Kaguya arcát formálta,
kinyitotta száját, hogy elneyelje a menekülőket, miközben
belőle borzongtató, sziszegő, artikulátlan rikácsolás tört
elő. Kouga mosolyogva elbúcsúzott a „szeretett” tennyotól.
-Jó éjszakát!
Kouga és Ayame egyszerre indultak meg. Lábaik eltaszították
a talajt. Már szinte nem is futottak, hanem repültek a talaj
felett, amint kinyújtott lábaik sebesen rúgták el maguktól a
földet. A fenyegető virágfelhő megindult, miközben szája
hatalmasra tárult. A pár hallotta, amint mögöttük suttognak
a tépő szirmok. Ayame és Kouga torkából az üvöltés vihara
tört elő, miközben hátuk mögül erősödő, kétségbeesett
sipítás ömlött a fülükbe. Hirtelen a feléjük tátogó
rózsaszín felhő elvesztette alakját. Bekapta őket...Kaguya
tükre fekete lett. A hunyorgó szempár szertefoszlott. A pár
nyakába simogató virágeső hullott. Lihegve megálltak.Nem
pihentek meg. Egymás karjaiba borultak a körülöttük kavargó
virágeső függyönyében.