5. fejezet: Ne hagyj el Ayame!


Gonosz erő burjánzott a levegőben. Hideg, nyirkos, ködös
pára gomolygott a sötét alak körül. Naraku érzelem nélküli
szemeivel rámeredt Kagurára:
-Nos?
-Nem sikerült...
-Hara ezek szerint sokkal kitartóbb, mint hittem.
-Nem ő.
-Ki áll még az utamban?
-A másik farkasfiú. Kouga.
-Kouga...Valóban olyan veszélyes lenne a számunkra?
-Nem árt az óvatosság...
-Rendben...Akkor térjünk vissza a gyökerekhez.-mosolygott
Naraku, miközben gonoszságtól kissé ráncos képére táncoló
árnyakat vetett a kezében ragyogó ékkőszilánk.

Ayame furcsa, derengő szemekkel meredt a földre. Tudta, hogy
ez lesz. Tudta, hogy el fogja hagyni őt. S nem ismeri
el...Nem ismeri el, hogy szereti. Oh, Kouga, miért vagy
ilyen makacs. A büszkeségeden csorba esett, hogy egy emberbe
lettél szerelmes, de ahhoz viszont túl büszke vagy, hogy
beismerd, mit súg neked ott, belül az a dobogó húscsomó...A
lány sétált, mellette loholtak farkasai. Hirtelen az állatok
fel kapták a fejüket, hátukon is a szőr csomókban állt fel,
szájuk pedig vad, fenyegető grimasszá torzult. Ayame is
érezte...Valami közeledett...

Kouga ösztönei felvillantak. Szája megfeszült a dühtől,
mégis, egy apró, elégedett mosoly látszott ajkainál, amint
rápillantott a karjára, ami villogni kezdett:
-Naraku...

Ayame reszketett. Érezte, amint megcsapja a kegyetlen
szellő, mintha valami nagy szált volna el felette, a tömzsi,
fekete árnyék egy pilanatra rávetült, de szinte azonnal el
is tűnt. Suhogást hallott. Szárnyak suhogását... A farkasok
hirtelen fájdalmasan felvonyítottak, fröcsögő vér záporával
telt meg a levegő, miből az állatok tetemei hullotak alá.
Óriási csáp vonaglott elő, végén a háromfele nyíló, nyáladzó
pofával, ami a lány fele vicsorgott. Ayame megrémült, de nem
vesztette el a fejét. Penge leveleivel ketté szelte a
szaftos kart. Újabb csápok rontottak elő, mindegyik a lány
fele csapott, de ő ügyes, kecses ugrásokkal kitért a
csattogó állkapcsoktól. Az egyik kar mögötte rontott elő,
becsapva Ayame minden érzékszervét és ösztönét. Hirtelen
Kouga bukkant fel, szinte a semmiből és tekergő cafatokká
tépte szét a támadó csáptengert.
-Jól vagy Ayame?
-Kouga...
Újabb karok jelentek meg, de elmúlt a meglepetés ereje. A
fiú könnyedén elintézte a nyáladzó csápokat.
-Kouga...Van itt valami a karokon kívül...Érzem...
-Én is...-kapta fel a fejét a fiú.
Az eget már elöntötték a mérgező darazsak, köztük ott
mosolygott Kagura is.
-Kagura! Hol van Naraku?
-Naraku? Ne viccelj, mit keresne ő itt, ha még velem sem
tudsz elbánni?
-Gyáva féreg Naraku, ha olyan hatalmas, miért nem áll ki velem?
-Ugyan már, nem lennél te neki méltó ellenfél...De én tudok
neked adni.
Újra hallatszott a suhogás. A darazsak fátyola mögül
hatalmas, fekete massza vált láthatóvá, mi egyre tisztult.
Először az óriási, denevérszerű szárnyak tűntek fel, aztán a
borotvaéles, gyilkos karmok, majd a hatalmas száj, melyben
óriási, gigantikus agyarak villogtak, miközben mögöttük
nyálzápor hullott alá. Kouga arca eltorzult. Ayame fejében
emlékek villantak fel. Egy paradicsommadár volt, de a
szokottnál sokkal ocsmányabb, mintha keresztezték volna
valamilyen denevérrel, és darázzsal, ez Naraku legújabb
visszataszító terentménye volt. Kagura mosolygott:
-Ne mond, hogy Naraku nem bőkezű, ezt a kis aranyost direkt
neked teremtette meg. Benne van a szent ékkő egy darabja,
ahogy a te két lábadban is van egy-egy. Most látom, hogy van
egy újabb az egyik karodban, egy nagyobb darab. Érdekes harc
lesz...
Kagura magasba emelte a legyezőjét:
-Őld meg mindkettőt!
A paradicsommadár leereszkedett, úgy cikázott a levegőben,
akár egy villám. Kouga alig eszmélt fel, a támadás is csak
akkor villant fel a fejében, mikor a vér melegét érezte a
mellén. A lény lesapott...Kouga öklével hatalmasat súlytott
a madárra, mire az meghátrált és tett egy kört a levegőben,
mint egy éhes keselyű. Szárnyait újra kitárta, karmai akár
valamilyen gyilkos szerszám, nyíltak ki. Kouga tompa ütést
érzett magán, ezúttal csak a szárny csapta meg, de hirtelen
megérezte a húsa a karmokat is. A kezén...A madár kitépte a
kezéből az ékkövet. Mintha ez egyszer már megtörtént
volna...A gonosz lény elmosolygott miközben elnyelte a
szilánkot.
-Kouga!-sikítozta Ayame, de több szóra nem volt ideje, mert
fel kellett vennie a harcot az éhes csápokkal.
-Lássuk, hogy állítod így meg a madarat.-nevetett Kagura.
Kouga arcát megcsapta a szél, amint újra megütötte a madár.
Fejét oldalra vetette:
-Átkozott...
Ayame nem bírt a fenyegető karokkal, azok megállíthatatlanul
tátogtak feléje. A fiú elszökkent a földről és a lányhoz
vetette magát. Átkarolta Ayamét és máris futott vele, el
innen, a szörnyektől.
-Utánuk...-adta ki az utasítást Kagura.
A madár kitárta hatalmas szárnyait és máris repült áldozatai
után. Kouga érezte, amint rájuk vetül a hatalmas árnyék, de
nem fordult meg. Ayame látta, hogy a ragadozó közeledik,
ahogy alatta fájdalmasan megnyikordulnak a fák, valamelyik
gyökerestül ki is szakad az irdatlan szárnyak miatt. Ayame
szorosan átkarolta a fiút. A madár hirtelen valahogy eléjük
került, karmait fenyegetően kimeresztve rájuk. Kouga tett
egy erős kanyart. Irányt változtatott. Sebesen futott a
lánnyal a karjában az erdő fás, kacskaringós útvesztőin,
mögöttük süvítettek a gyikos szárnyak. Hirtelen burjánzó
csáptenger öntötte el útjukat, mik máris tátogtak feléjük.
-Nem érek rátok dögök!-ordította Kouga és átszaladt a
nyálkás rengetegen. Ayame egyre erősebben szorította a fiút.
Fejét lassan felemelte és Kougára tekintett. A fiú
rámosolyott. Apró, de szeretettel teli mosoly volt ez, mitől
Ayame arca pír vörösségbe borult. Hátra fordultak:
-Leráztuk...
-Nem hiszem!-sikította a lány.
A madár felettük volt. Kouga újabb kanyart tett. A súlyos
test pár centivel mellettük csapódott a földbe. Miután célt
tévesztett a hatalmas test újra a magasba emelkedett.
-Mindjárt vége Ayame.-suttogta Kouga.
A fiú a sűrűbe rontott bele. Ekkor ráeszmélt, hogy ez nem
volt túl jó ötlet, mikor felnézett, nem látta az eget, sem a
madarat, mert a sűrű lombkoronák elvették a kilátást.
-Hol van?
A szörny pontosan mellettük rontott elő a sűrű farengeteg
közül, amit a fák fájdalmas, sipító recsegése kísért. Már
egészen a földhöz közel repült a gonosz lény, szárnyai, mint
a pengék, hasították fel a fákat és egyre közelebb került a
menekülőkhöz. Kouga hirtelen megállt. A madarat ez váratlaul
érte, időbe telt, mire hatalmas szárnyait megállította és
lelassult. Utána tett egy utolsó, fenyegető kört és a két
szellem felé fordult. Kouga letette Ayamét:
-Menj innen. Ezt be kell fejezni.
A fiú kezén feszesen kidudorodtak az erek. A madár néhány
másodpercig farkasszemet nézett Kougával, majd kitárta
hatalmas szárnyait és megindult. Óriási pofája kinyílt,
karmai halálos pengék záporaként szétterült a levegőben.
-Gyere csak...
-KOUGA!-sikította Ayame.
A lányt a szellő vetette hátra, miközben a levegőbe
szétszóródó por is megütötte az arcát. A madár majdnem
Kougához ért, de nem kapta el. Földre ereszkedése nem volt
már más, mint megállíthatatlan zuhanás. A fiú orra előtt
csapódott be. Kagura értetlenül figyelte a magasból a
füstölgő krátert, melyben a halott terentmény karmai
élettelenül, görcsösen nyújtózkodtak az ég fele.
-Mi történt?-remegett Kagura egyik szeme.
-Térjünk vissza a gyökerekhez...-mosolygott Kouga.
-Mi?
-Emlékszel az első találkozásunkra, mikor lemészároltad a
falkámat? Kegyetlenül becsaptál. Elhitetted velem, hogy
ékkőszilánkot raktam a karomba, de igazából méreg volt.
Nevetséges, hogy a saját csapdádba estél bele. Ilyen könnyen
felejtesz? Tulajdonképpen megmentettél most. Ha nem tépi ki
belőlem a madár azt az áll ékkövet, én pusztultam volna el.
-Ez lehetetlen...
Ayame kitárta a karjait. Apró, szeretettől forró mosoly
áradt gyönyörűséges, csillagokkal borított arcáról,
csodálatos, vörös haja lobogott, miközben gyengéd ujjait
vágyakozóan Kouga felé nyújtotta. A fiú arca is szikrázni
kezdett, ő is készült kitárni a kezeit, de...
-Én győztem...-suttogta Kagura.
...már nem érte el, nem tudta. Ayame rózsaszín felhőben
fürdött, ami hirtelen vérvörössé vált. A lány fájdalmasan
felnyögött. Teste írtózatos görcsbe rándult, alsó teste
kegyetlenül kidudorodott, majd szétrobbant. Egy csáp főtte
át a lány testét. A gonosz szörnyeteg Kouga fejéhez
tekergett, mintha meg akarta volna csókolni, de helyette az
állkapocs éhesen kitarult, olyan torzan, hogy némi gúnyos
mosoly vegyült bele. Kouga kettészelte a bestiát, majd Ayame
fele nyúlt. A lány még mindig mosolygott és szerelemtől
szelíd szemekkel meredt rá a fiúra. Olyan gyorsan és
váratlanul történt az egész, annyira hihetetlen volt...Kouga
szemei derengeni kezdtek amint átkarolta a lányt, ki még
mindig őt nézte. Úgy tűnt, nem érez fájdalmat, semmit sem
érez, csak Kougát...Az ő Kougáját...Pedig sebesen patakzott
a hasából a vér, mi vörössé festette a fiú bundáját.
-Milyen szánalmas...-mondta Kagura, azzal kinyitotta a
legyezőjét-Pen...-de szemei hirtelen kigubbadtak.
Szája csalódott fintorra torzult, amint egy ragyogó csík
száguldott el mellette. Nem találta el a szent nyílvessző,
de nem kockáztathatta meg. A nő újabb pillantást vetett a
párra, aztán magukra hagyta őket, amint el száguldott a
széllel. Kouga felkapta a fejét és a fák közé tekintett.
Ismerős szagot érzett. Kagome? Meg is látta az alakot. A fák
közt állt, kezében az íjjal. De nem egészen olyan volt a
szaga, s az arca sem, bár hasonlított rá. Nem Kagome
volt...Az idegen más ruhát viselt. A nő rátekintett Kougára,
furcsa, üveges szemeivel, aztán sarkon fordult és eltűnt a
ködben a körülötte tekergő, fehér, kígyószerű lényekkel
együtt. Nem is nagyon izgatta a fiút. Hálás volt az
illetőnek, hogy megmentette a boszorkány pengéitől, de nem
tudott köszönetet mondani. Ayame még mindig őt nézte. A lány
szemei derengetek, gyenge ajkai lassan szakadtak el egymástól:
-Ol....ya.....n szép vagy
Kouga szemei is féktelen hullámzásba kezdtek:
-Te is.
-Mi a baj?
-Semmi...Nem lesz semmi baj...-azzal szorosan átölelte a
haldokló lányt, hogy védje az elragadó haláltól, de érezte,
ahogy a forró vér mögött belül dobog Ayame szíve, enyre
gyengébben és lassabban, mint egy megállni készülő óra.
Dobb....dobdobdobbbb....Dobbb .dobbdobb...
Ez a szív érte dobogott. A fiú könnyei a lány pír arcára
hullottak, onnan le, fájdalmasan csobbantak meg a nedves földön:
-Ne hagyj el...
-Sikerült...
Kouga remegni kezdett amint belenézett a lány halványuló
szemeibe, mik kedztek kifakulni, amint a tél fosztani kezdte
a zöldellő lombok leveleit. Ayame mosoya nem hervadt le:
-Mégis cs...ak az enyé.....m lettél.
Kouga viszonozta a mosolyt. Keserű mosoly volt, vidámnak
próbált tűnni, de...
dobbb.....dob............dob.......dob...dobb...
Ayame ajkai megrándultak:
-Olyan vicces vagy, mikor féltékeny va...gy.
Kouga halkan elnevette magát miközben lassan ereszkedni
kezdett, le a lányhoz. Ajkuk lassan összeforrt, Ayame
szempillái átölelték egymást, miközben remegő kezei Kouga
nyaka köré fonódtak.
Dobbbb.........................Dob.............Dob................................D
A fiú a csók után a lányra tekintett. Ayame gyönyörű volt.
Szeretett volna újra megmártózni a szépséges szempárban, de
már nem tehette.
Dob......................................................................................................
Ayame már nem nyitotta ki a szemeit...
Kougából a könnyek zápora tört elő...

-Nem sikerült...-mondta csalódottan Kagura.
-Nem baj, majd máskor, most van valami más, ami miatt
nyugtalankodom. Valamit érzek...Valami közeleg...Valami
veszélyes...
-Inu-yasha?
-Nem, valami más...
Naraku arca nem volt riadt, sem izgatott, mégis, szemeiben
rejtzött valami elfolytott érzés. A holdra pillantott, mi
ezüstösen ragyogott. Néhány másodpercig mintha ujjakat,
természetellenesen hosszú, karmokban végződő ujjakat látott
volna meg benne egy lilán ragyogó szempárral. Naraku
elmosolygott...De a tekintete, a tekintete, valahogy más
volt, mintha a mélyén félelem rejtőzött volna.

Kouga nem sírt. Nem engedte meg magának. De amint remegő
kezeire pillantott, gondolatait elöntötték a kellemes
emlékek Ayame iránt, mik mégis derengőssé tették szemeit.
Meghalt... Hirtelen ismerős szagot hozott felé a szél. A fák
közt meglátta az ezüst hajtengert, majd a hozzá tartozó
félelmetesen higgadt arany szempárt.
-Sesshomaru....-majd szemét más pontra irányította.





-Tensaiga.....