6. fejezet

Hanna lassan kinyitotta szemeit. Sesshoumaru ezt észrevéve Hanna mellé guggolt:

-         Hogy érzed magad? – kérdezte Sesshoumaru, még maga is meglepődött.

-         Jól, köszönöm. – Hanna nagyon meglepődött a kérdésen, de jól esett neki.

 A lány egész testében tompa fájdalmat érzett, fejében kérdések cikáztak. Nem értette mi történt vele, de érezte, hogy ezen túl minden más lesz. „Talán Sesshoumaru tud választ adni a kérdéseimre” – gondolta a lány, de a nagyúr ugyan olyan tanácstalan volt, mint ő.

- Sesshoumaru, mi történt velem? – kérdezte a lány félve.

- Olyan, vagy mint én; szellem. – Sesshoumaru immár újra mély és félelmet keltő hangján válaszolt.

Hanna nem értett semmit, „Én szellem? Lehetetlen!” – gondolta magában, de tudta erre az egészre más magyarázatot nem nagyon találna. Különös szagra lett figyelmes, Yaken és Rin A&U hátán közeledett még távol voltak, de jól érezte a szagukat.

-         És… - de a lány nem tudta befejezni a mondani valóját, teste újra felragyogott. Mikor elmúlt a fény megint régi alakjában volt.

Rinék épp ekkor érkeztek meg, Rin odarohant Hanna-hoz és szorosan hozzábújt, ezen a lány csak elmosolyodott és ő is magához ölelte a kislányt. Talán mintha Sesshoumaru arcán is látott volna egy apró, alig látható mosolyt. Sesshoumaru úgy döntött, hogy itt maradnak éjszakára, csak éppen kissé beljebb húzódtak az erdőben. Hanna néhány óra múlva teljesen felépült, majd odasétált a játszadozó Rinhez:

-         Gyere, mennyünk fürdeni. – mondta a kislánynak kedvesen mosolyogva.

-         Jó. – mosolygott vissza a kislány.

Hanna ölbe vette a kislányt és elindultak a forrás felé, de Sesshoumaru hirtelen előttük termett:

-         Hová készültök? – kérdezte összeszűkült szemekkel.

-         Fürdeni megyünk, meg ne próbálj utánunk jönni. - Sesshouamru felhúzta kecses szemöldökét majd morogva elfordult, ezen Hanna csak elmosolyodott.

Hanna-ék gyorsan végeztek a fürdéssel, mikor visszaértek Hanna megsütötte a halat, amit fürdés közben fogtak. Mikor kész lett mindennel a lány, mindenkihez odament és megkínálta étellel. Mikor Sesshoumaru-hoz ért kissé megsértődött:

-         Tessék, a vacsora. – mondta Hanna a férfinak.

-         Nem kell, nem eszem halandó étkeket.

-         Akkor nem eszel. – fordult el sértődötten a szellemtől.

Miután mindenki végzett a vacsorával, lassan álomba merültek. Hanna hajnalba ébredt fel, gondolta elmegy fürdeni. „Egy kis egyedüllétre van szükségem” – gondolta magában. Lassan sétált a forrás felé, de nem sejtette hogy valaki követi. Mikor odaért levetette ruháit és besétált a kellemesen hűvös vízbe. A követője felugrik egy fára. Igen, Sesshoumaru követte a lányt, tetszett neki, amit látott. A karcsú derék, hosszú formás combok. A férfi alig tudta megállni hogy a lány után mennyen.

*

Hanna hol sétál, hol úszott az apró forrásban, élvezte, hogy egyedül lehet. Legalábbis ő így hitte.

*

Sesshoumaru egy hirtelen ötlettől vezérelve leugrott a fáról, halkan levetette ruháit, csak fehér nadrágja maradt rajta, s a lány után úszott. Hanna épp a víz alól jött fel, hosszú hajából épp a vizet csavarta ki mikor megérezte derekán az ölelő karokat. Megrémült, sikítani akart de nem tudott a karok tulajdonosa egyik kezével be fogta száját. Hanna egy hirtelen mozdulattal hátrafordult. Megdöbbent a látványtól. Sesshoumaru-val találta magát szembe, mélyen egymás szemébe néztek, majd Sesshoumaru odahajolt a megszeppent lány füléhez:

-         Ne sikíts. – mondta alig halhatóan, de mégis olyan hangnemben, amitől Hanna egészen megnyugodott.

Sesshoumaru újra egyenesen állt a lány előtt, lassan leeresztette kezét, amivel a lány száját fogta be. Hanna csak megbabonázva állt, s bámult a férfi szemébe, olyat éreztek mindketten, mint még soha. Sesshoumaru lehajtotta fejét. Arcuk egyre közelebb került;

-         Miért? – kérdezte a lány elhaló hangon.

Sesshoumaru elmosolyodott, majd óvatosan ajkát a lányéhoz érintette. A lány megszeppenve állt, majd viszonozta a csókot. A férfi finoman simogatta a lány csupasz hátát, nyelvük lassú táncba kezdett a másikéval. Hanna karját a szellem nyaka köré fonta, így felsőtestük erősen egymáshoz préselődött. Hosszú percekig csókolóztak, nem akarták, hogy ez a pillanat elillanjon. Mikor szétváltak csak nézték egymást, mosolyogva, boldogan:

-         Mert van benned valami különleges! – mondta még mindig mosolyogva a férfi Hanna-nak.

„Istenem, mennyire jól áll neki, ha mosolyog! Annyira jóképű!” – olvadozott a lány. Hanna fejét a férfi mellkasára hajtotta, s így álltak még hosszú ideig. Sesshoumaru védelmezően szorította magához a lányt. Hanna felnézett a férfira majd elmosolyodott, kibontakozott öleléséből. Karját védelmezően maga elé fonta. Majd elindult a part felé.

A szellem csak kérdően utána fordult, ezt a lány észrevette majd visszaszólt:

- Fordulj el. – mondta kedvesen a lány.

- Miért? – kérdezte a démon majd elindult a lány felé vigyorogva.

- Fordulj el! – mondta újra a lány.

- Jól van, na. - mondta Sesshoumaru, majd morogva elfordult.

- Meg ne próbálj lesni! – mondta incselkedve a lány, majd elindult a part felé.

Mikor kiért, gyorsan felkapta ruháit és elbujt egy bokor mögé. Sesshoumaru persze megpróbált hátra sandítani, de nem látott eleget, az ő nagy sajnálatára. Mikor a lány elbújt odakiáltott a démonnak:

- Most már megfordulhatsz. – mondta kacagva a lány. 

 Sesshoumaru egy ugrással a parton is volt, magára vette levetett ruháit, és páncélját. Majd egymás derekát ölelve elindultak vissza a táborhely felé…