Fagyöngy

            Sango kitekintett a hulló hóban csillogó tájra. Halk sóhaj hagyta el ajkait. Szeme itta a táj minden szépségét, a fehérséget, a nyugalmat, az ünnepet. Karácsony estéje volt. Igazi fehér karácsony. Kint már méteres hólepel fedte a tájat, gyerekek korcsolyáztak a tavon, nevetve kergették egymást majd, ha már fázni kezdtek, szaladtak be a házba forró teáért. Együtt. Arra gondolt milyen egyedül van, hogy mennyire hiányzik neki Kohaku és a családja. Pedig minden olyan idilli volt körülötte, de ő mégis boldogtalan volt. Egyedül érezte magát. Fázósan megdörzsölte a karját és a kunyhóban lobogó tűzre nézett.  A tűz mellett ott hevert Miroku becsomagolt ajándéka, Inuyashának, Kagoménak és Shipounak rég odaadta. Ők mind a modern Japánban ünnepeltek. Most gondolkozott el azon, hogy még sincs annyira egyedül. Hisz itt vannak vele a barátai, persze ez nem olyan mintha a családjával ünnepelne, de a semminél több. Sokkal több.

            Halványan elmosolyodott és szomorú szeme is élénkebben csillogott.  Még oda kell adnia a perverz pap ajándékát, persze mindezt „malőrök” nélkül. Apró ámde felettébb bosszantó malőrök nélkül. Furcsa, de erre a gondolatra szélesen elmosolyodott. Maga se tudta miért találja ilyen viccesnek az egész helyzetet. Mindenesetre a lelke mélyén örült a mai estének a szerzetessel kettesben.

            Megkavarta a tűzön fövő szószt. Finomat fognak enni. Tulajdonképpen őt nem különösebben izgatta, de remélte, hogy meg tudja teremteni A Hangulatot. AZT a hangulatot. Romantikusat, gyengédet, visszafogottat, lovagiasat. Nem álmodozott a szőke hercegről fehér lovon. Ő már megtalálta a hercegét, csak őt is rá kellene ébreszteni a mivoltára.

            Ekkor kopogtattak. Hosszú órák óta először szólalt meg.

-         Ki az? – nézett a csukott ajtóra

-         Én vagyok. – egyből felismerte a hangot, ez csakis ő lehetett. Miroku volt az. Boldogan elmosolyodott és kedves hangon kikiabált:

-         Gyere be!

            Erre kinyílt az ajtó és belépett a szerzetes. Végignézett a lányon az ajkain mosoly derenget. Könnyed mozdulattal csavarta a sálját a nyakából.

-         Csinosabb vagy, mint valaha. Ami  nagy szó – majd szótlanul várta, hogy a lány kilábaljon a zavarából és a pír is eltűnjön az arcáról.

-         Köszönöm.

-         Akkor úgy nézz ki kettesben töltjük az estét…

-         Igen. – nem igazán tudta mit kéne mondania, csak tudta ez más lesz. Valahogy érezte, hogy különleges este előtt áll. És ettől a gondolattól kezdett pánikba esni. Nem tudta mit kéne csinálni, így hát valami semleges témába igyekezett terelni a társalgást. – Éhes vagy?

-         Attól függ mire – mosolyodott el kifürkészhetetlenül a szerzetes. Furcsa hangulatban volt. Sango azért sem vette észre a félreérthető hangsúlyt a mondatban.

-         Főztem, nekünk. Reméltem együtt vacsorázunk.

-         Én is veled akartam tölteni az estét. – a férfi már érezte, hogy innentől kezdve valami más lesz. Nem egy egyszerű este lesz.

-         Akkor javaslom lássunk is neki – mosolyodott el kedvesen és szedett két adagot. – Bocsánat ha nem olyan jó, de nem vagyok nem szakács.

-         A látvány kárpótol mindenért. – ez is félreérthetetlen volt, ám Sango úgy döntött jobb lesz ezt félreérteni.

-         Úgy érted jól nézz ki?

-         Úgy értem.

            Percekig szótlanul ettek. Nem tudták mit kéne mondaniuk. Érezték, hogy a másik is szeretné csak azt nem tudták mit. Amikor végeztek Sango összeszedte a tányérokat és a mosogató dézsához vitte. Egy kecses mozdulattal belerakta az edényeket. Érezte, hogy a fiú a hátát nézi. Odasétált a tűzhöz és felvette az ajándékot.

-         Akkor boldog karácsonyt – és kissé félénken odanyújtotta.

-         Ez az enyém? –a fiú őszintén meg volt lepődve.

-         Igen

-         Nem hittem hogy kapok valamit –azzal nekiállt kibontani. Egy új rózsafűzér került ki a papír alól.

-         Én csináltam. Remélem tetszik.

-         Soha nem kaptam még ilyen szépet –ökölbe szorította a kezét és pár gyors mozdulattal kicserélte az örvény körül. Majd a régit a lány nyakába akasztotta. – Ezt fogadd el. Bár nem ez az igazi ajándékom. – Mielőtt a lány hálálkodni kezdett volna folytatta - Az valami más. Valami személyesebb.

            Hosszú szünet következett, mindketten érezték itt a pillanat. Amitől más lesz a jövő. Ami valami fontosnak a kezdete. A fiú lassan a zsebébe csúsztatta a kezét. Látni lehetett ahogy  megfog valami apró tárgyat majd óráknak tűnő pillanatok alatt kivette a zsebéből. A lány feje fölé tartotta, aki barna szemeivel felnézett.

             Egy fagyöngy volt a fiú kezében. Sango tudta ez mit jelent mégsem húzódott el. Látta ahogy a fiú lehajol és érezte azt is hogy közeledik az arcához. Az orruk már majdnem összeért amikor a Miroku megtorpant.

-         Szeretnéd? – válaszul nem kapott mást, csak egy határozott bólintást. Erre a lány szájára hajolt és gyengéden megcsókolta. Sango a szerzetes nyaka köré fonta a karját és lehunyta a szemét. Nem hitte, hogy a férfi ilyet is tud, mindenesetre örült neki. Percekig csókolóztak így, majd mikor elhátráltak a fiú szája kaján mosolyra húzódott.

-         Akkor ugye már ezt is szabad? –ezzel a lány mellére tette a kezét.

            Hatalmas dörrenés a gyertya lángja is meglebben. Hogy is hihette hogy ennyire változik. Mindenesetre a lány szája is fülig ért a nyakleves közbe. Tudták most már semmi nem törheti meg köztük a szerelmet. Valami elkezdődött, valami aminek nem lesz egyhamar vége, talán soha.

-         MIROKU!!! – nevetett Sango. Mit is várhatott a perverz papjától.

-         Igen? – tenyér lenyomattal  az arcán a lányra nézett. Ez is egy bolond karácsony lesz.

Vége