- Nyugodj meg Sango – mondta Miroku, miközben közel húzódott a lányhoz– neki ilyen a természete és biztos vagyok benne, hogy nem gondolta komolyan.

- Nekem nem úgy tűnt – szólt, s már várta, hogy a szerzetes átölelje, de helyette egészen más történt.

- Miroku! Muszáj mindig a fenekemet fogdosnod? – ordította le Sango. “Ez az ostoba szerzetes csak ezt tudja csinálni?”

- Félreértetted a helyzetet.

- Szerinted, ezt félre lehet érteni?

- Fejezzétek már be! Nézzétek. – mutatta Shippou.

Egy lerombolt falut láttak emberek, és szellemek holttesteivel.

- Ez szörnyű – borzongott meg Sango.

- Tehát ez volt az a sötét energia, amit egész úton éreztem. De most nem látom.

- Vagyis akik ezt tették, már megkapták amit akartak – mondta Sango – szerinted ékkőszilánk van a dologban?

- Nem tartom kizártnak. Gyere, temessük el a halottakat.

- Se… segítsen vala…ki – szólt egy elkeseredett hang a romok közül. Miroku és Sango azonnal a hang irányába eredtek. Meg is találták a férfit, aki segítségért kiáltott, s kihúzták a törmelékek közül.

- Köszö…nöm – mondta. Még eltemették a halottakat, sajnos nem volt több túlélő, azután tüzet raktak, és kikérdezték a férfit.

- Hogyan támadtak meg benneteket? – kérdezte a szerzetes.

- Az egész olyan hirtelen történt. A földeken dolgoztunk, s egyszer csak az eget baljós felhők lepték el. Először azt gondoltuk, hogy zápor lesz, de aztán a felhőkből szellemek bontakoztak ki. Mindenkit lemészároltak. Még én sem értem, hogy maradhattam életben. Biztos az ékkőszilánk kellett nekik.

- Tehát jól gondoltuk – mondta Miroku.

- Hogy került hozzátok az ékkőszilánk? – kérdezte Sango.

- Egyszer megtámadott minket egy menyétszellem és sikerült megölnünk. Benne találtuk. Azelőtt a falunk nagyon szerencsétlen, de az ékkő miatt minden megváltozott.

- Ez érthető. Meg tudnád mondani nekünk, hogy merre mentek a szellemek? – kérdezte Miroku.

- Ha jól láttam, akkor észak felé vonultak el.

- Rendben. Köszönjük.

Azzal észak felé vették az irányt.

- Szerinted ez Naraku műve? – kérdezte a lány.

- Valószínű. – válaszolta Miroku – Kár, hogy nincs itt Inuyasha és Kagome. Velük minden sokkal egyszerűbb lenne.

A csillagos ég alatt tovább ballagtak az ismeretlen felé.

- Inuyasha vigyázz! Mögötted! – kiáltotta Kagome, miután nyílvesszőjével eltalált egy szellemet.

Már késő volt. A fiút eltalálta a szellem csapása, aki így nekiütközött egy fának, és elájult.

- Inuyasha!!

A szellem most Kagomét vette célba. Már éppen odaért volna a lányhoz, amikor valaki egy hatalmas rúgással leterítette. Az a valaki nem más volt, mint a farkasszellemek klánjának vezére, Kouga

- Kouga? Te hogyhogy itt vagy? – nézett rá meglepődve Kagome.

- Épp a közelben voltam, amikor megéreztem az illatodat, na meg persze annak az undorító korcsnak a büdös szagát.

- Inuyasha! – szólt a lány, és odafutott az ájult félszellemhez. – Ugye élsz még?

- Ne aggódj Kagome. Az ilyen ostobák, mint ő, nem halnak meg egykönnyen.

- Kit nevezel te ostobának? –morogta Inuyasha.

- Jól vagy Inuyasha? –kérdezte Kagome.

- Nem vagyok jól, mert hányingerem van ettől az undorító farkasbűztől!

- Szánalmas vagy kutya. Még Kagomét sem tudod rendesen megvédeni.

- Hogy merészeled?! Gyere és állj ki velem te gyáva farkas!

- Fekszik! – Inuyasha elterült a földön.

- Kouga nagyon köszön, hogy megmentettél. Ha te nem lettél volna, már nem élnénk.

Kouga megfogta Kagome kezét. “Ezt meg hogy merészeli az a rühes farkas!”- Inuyasha féltékenyen nézte a jelenetet.

- Kagome. Ha bajba kerülsz, csak kiálts értem. Én mindig itt leszek és megvédelek. – azzal Kouga amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt.

- Fordulj a hátadra Inuyasha. Ellátom a sebeidet.

- Hagy békén! Már megint engedted elmenekülni! Ápolgasd inkább az ő sebeit!

“Ez nem lehet igaz. Már megint féltékeny. Csak azt tudnám, hogy miért.”- gondolta Kagome.

Másnap reggel, miután Mirokuék elbúcsúztak a fogadóstól, akinél éjjelre megszálltak, tovább folytatták útjukat.

- Hogy milyen békés minden – szólt Sango. – Miroku miért vagy ilyen hallgatag?

- Már egy ideje ugyanazt a sötét energiát érzem, mint ami a lerombolt a falu közelében volt.

- Akkor… - kezdte Sango.

- Akkor itt van az, akitől a sötét energia származik. – fejezte be egy idegen női hang.

- Kagura! – szóltak egyszerre.

- Pontosan. És nem jöttem egyedül.

Az ég teljesen elsötétült és szellemek százait pillantották meg, mérgező darazsak kíséretében.

- Pengetánc – suhintotta meg feléjük legyezőjét Kagura. A fénylő pengék Sango felé tartottak, de Miroku még időben elrántotta őt.

- Hm. Úgy látom Inuyasha nincs veletek. Nélküle nincs semmi esélyetek.

A szellemek támadásba lendültek. Miroku, mivel itt voltak Naraku darazsai, nem szippanthatta be a szellemeket, így a botját, és varázscéduláit használta. Sango a csontbumerángját vetette be ellenük, de reménytelen volt. Még Kirara segítségével is. Be kellett látniuk, hogy Kagurának igaza volt. Inuyasha nélkül nincs esélyük.

- Sango…

- Miroku…

Átölelték egymást, és így várták az elkerülhetetlen halált. De ekkor…

- Tetsusaiga!

A Sangóékat körülvevő szellemek egy pillanat alatt elporladtak.

- Huh. Miroku. Még velük sem tudtok elbánni? – kérdezte Inuyasha, és legbelül nagyon megkönnyebbült, hogy élve viszontláthatja barátait.