Eközben Inuyasha magába mélyedve ugrált hazafelé. “Istenem, el sem hiszem, hogy apa lettem! Ha jól választottam volna, akkor most boldogan élhetnénk Kagomével. Én hülye!” Végig ezen morfondírozott, észre sem vette, hogy közben hazaért. Kikyo mosolyogva fogadta. Nekiláttak vacsorázni. Kikyo észrevette, hogy Inuyashát bántja valami.

• Inuyasha, mi a baj? – kérdezte aggódva.
• Elmondom, de ne akadj ki, rendben? – mondta Inuyasha.
• Megígérem. – mosolygott Kikyo.
• Ma elmentem meglátogatni Kagomét, hogy mégis hogy van. – kezdte Inuyasha.

Kikyo összeráncolta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem.

• Kagome gyermeket szült….. tőlem. – fejezte be Inuyasha.

Kikyo kezében megállt az evőeszköz. Egy darabig csak nézett maga elé, majd felállt. Rájött, hogy mit tett. Elszakította egy gyermektől az apját. Úgy érezte nincs joga az élethez. Szívtelenül Inuyasha és Kagome közé állt. Szegény lánynak darabokra tört a szíve miatta. Nem tudott és nem is akart ekkora bűntudattal élni, ezért kieresztette a halott lelkeket magából, majd amit Kagométől szerzett, az is elhagyta a testét. Csak egy kupac föld és hamu maradt a helyébe. Inuyasha egy darabig csak ült és nézte azt a helyet, ahol előbb még régi szerelme állt. Majd felsöpörte a hamvakat és elindult vissza a faluba. Amikor visszaért minden csendes volt. Kaede anyó kunyhója felé vette az irányt. Megmutatta neki a hamvakat és kérte, hogy ismét temesse el Kikyot egykori helyére. Megbeszélték, hogy másnap reggel elintézik a dolgot. Korán reggel Inuyasha már ásta a sírt. Kaede anyó pedig hívta Kagomét, hiszen ő is papnő és jelen kellett lennie. Kagome arcán nem mutatkozott semmi. Közömbös volt. Kaede anyóval együtt megáldották Kikyo maradványait, majd visszavonultak. Amikor azonban Kagome el akart menni, Inuyasha elkapta a karját.

• Kagome, beszélnünk kellene. – mondta Inuyasha.
• Mégis miről? – kérdezte Kagome.
• Arról, hogy mi legyen velünk. Most már nem csak ketten vagyunk, itt van a kislányunk is! – felelt Inuyasha. – Szerintem te sem szeretnéd megfosztani az apai szeretettől, nem igaz?

Kagome arca egy percre elkomorult, majd megszólalt.

• Inuyasha, gyere velem!

Azzal kézenfogta a fiút és elmentek be az erdőbe. Letelepedtek egy tó mellett és elkezdtek beszélgetni.

• Kagome, én… - kezdte Inuyasha.
• Csend! Most én beszélek! – szakította félbe Kagome. – Azután a csodás nap után, amikor együtt voltunk, és te Kikyoval elmentél, összetört a szívem. Megfogadtam, hogy teljesen kitöröllek az emlékezetemből és soha nem leszek többé szerelmes. De ezt csak félig-meddig tudtam teljesíteni, mert hamarosan kiderült, hogy állapotos vagyok. Ezután ismét felbukkantál, és a régi sebek felszakadtak. De be kell vallanom, hogy soha nem tudtalak és nem is foglak tudni kitörölni a szívemből. Az a kis lény, aki most a házban alszik, ő nem enged elfeledtetni velem téged.
• Oh, Kagome…. Most már tudom, hogy rosszul választottam! Én hülye! Te vagy az igaz szerelmem, de én ostoba elbaltáztam egy ilyen kincset! – korholta magát Inuyasha.
• Az nem olyan biztos… - mosolygott Kagome.

Eközben egyre közelebb ment a fiúhoz, majd megcsókolta. Amikor elválltak Inuyasha, csak ennyit mondott:

• Kagome, én meg sem érdemlek egy ilyen tisztaszívű lányt, mint te.
• Szerintem is túl könnyen megbocsátottam, de jegyezd meg! Ez az utolsó esélyed! – mondta Kagome.
• Amit többet nem használok ki… - suttogta Inuyasha és megcsókolta újból a lányt majd lefektette a lágy fűre.

Egyénként húzták le egymásról a ruhákat. A hatalmas szerelem, ami már régen várt a beteljesülésre, most teljesedett ki igazán. Mindent be akartak pótolni egyszerre. A sok elvesztegetett időt, amit egymás nélkül töltöttek.