A varázslódémon átka

Álmos délután volt. Az ég vörös és narancssárga, a patak pedig tiszta,
kék színű. Inuyasha és a kis csapat szokás szerint a földutakat rótta
Shikon szilánkokat keresve.
Narakut már legyőzték ugyan, de egy része ott élt Kohakuban,
úgyhogy a fekete lyuk még mindig ott volt Miroku kezén, de rá már nem
jelentett veszélyt. A négy lélek ékköve még nem volt teljes.
Shippou éppen elbóbiskolt Kagome bicikliének kosarában, Miroku
megint folyton Sangot bámulta, Inuyasha pedig… Nos kicsit le volt
maradva a többiektől, mert a Kikiyouról való gondolkodás eléggé
elvonta a figyelmét a tempóról. Mindannyian csöndben haladtak, senki
sem beszélt. Mikor felértek egy kisebb domb tetejére, Kagome máris
felvilágosított mindenkit:
-Nézzétek, ott egy falu, végre megszállhatunk valahol!
-Inuyasha beérte őket, és ő is rögtön szóvá tette gondolatait.
-Hé Miroku! Gondolom megint látsz egy ,,sötét felleget” a legjobb
fogadó felett, mi?
-Hogy?
-Riadt fel Miroku a képzelgéseiből, miközben Sangora bámuló merev
tekintetét Inuyashára fordította.
-Hagyjuk ezt! -Szólt Kagome -Inkább induljunk!
-Azzal egy fogadó felé vették az irányt. Később Miroku elintézte a
szállást, és mindannyian nyugodtan vacsoráztak.
Hirtelen hangos zúgás és csattogás hallatszott kintről, érződött, hogy
harc folyik. Inuyasha felkelt, és kinézett az ajtón, de amint meglátta mi
történik, megfordult, és torka szakadtából kiabált a többieknek:
-Sesshoumaru és egy másik szellem harcolnak egymással itt az orrunk
előtt!
-Erre mindannyian kirohantak, és valóban, a két ellenfél között ádáz
küzdelem folyt, Rin és Yaken pedig tisztes távolból figyelték az
eseményeket kétfejű szolgájuk hátán ülve.
Sesshoumaru és a szellem teljes erejükből harcoltak, de nem jutottak
dűlőre.
-Sesshoumaru! Jobban teszed, ha most azonnal önként átadod nekem
a Toukijint! De ha nem, akkor viseld a következményeket! –Mondta a
szellem.
-Nem tudsz nekem különösebben ártani. A Tensaiga nem engedi.
-Úgy. Akkor ezt védje ki a híres kardod!
-A szellem felhagyott a Sesshoumarura irányuló csapásokkal, és Rin
meg Yaken felé fordult.
Inuyasha és a többiek elképedve nézték a jelenetet.
-Ez a halandó fontos neked, ugye, nagyuram? -Mutatott Rinre -Hát
akkor nézd csak meg, hogyan szedem több darabra!
-Nem teheted! Rin! Vigyázz!
-Sesshoumaru messze volt kis védencétől, és amúgy sem volt könnyű
dolog ennyi csapás után felállni. A szellem viszont igen mozgékony volt,
és kihasználta ellenfele tehetetlenségét: Megindult Rin felé, karmait a
kislányra irányította, s mikor odaért, lecsapott.
-Ez meg mi? –Kérdezte csodálkozva, mikor Rin egyszerűen eltűnt a
karmai elől.
-Inuyasha!! –Kiáltotta mindenki azt látván, hogy a kutyafiú volt az, aki
megmentette Rint a szorult helyzetből. Nem hitték volna, hogy
Inuyasha ilyen gyors is tud lenni.
-Korcs! Hogy mersz beleavatkozni a szellemek harcába?! –Kiabált a
szellem.
-Ha csak az lenne nem is avatkoznék bele, de ha egy ártatlan halandót
veszel célba, az már nem a kettőtök harca!
-A szellem hátrálni kezdett, majd elrepült, de még hátrakiabált:
-Még visszajövök, és mindannyiótokkal végzek! A Szellemvezért senki
sem győzheti le!
-Rin hálásan nézett Inuyashára, majd kiugrott a karjaiból, és
Sesshoumaruhoz futott.
-Sesshy, ugye nincs komoly bajod?
-Nincsen. Hol van a szellem?
-Elmenekült -Szólt közbe Inuyasha -Milyen gyáva egy patkány! Mi az,
bátyám? Csak nem fogott ki rajtad ez a bolond, aki Szellemvezérnek
nevezi magát?
-Tudd meg, hogy semmi bajom, egy ilyen nem árthat nekem. Téged is
most rögtön el tudnálak intézni, de kivételesen megkegyelmezek
neked, mert megmentetted Rint. -Mondta Sesshoumaru, miközben
felállt a vértócsából, melyben feküdt.
A háttérből Yaken sietett elő, és gazdája elé állt.
-Jajj Sesshoumaru nagyúr, megsérültél, igaz?
-Sesshoumaru összehúzta a szemöldökét, majd válaszképpen
átgyalogolt Yaken fején. Lehajolt, karjába vette Rint, és azt mondta:
-Indulunk. Inuyasha öcsém, meg ne merj halni, én akarok végezni
veled.
-Azzal megfordult, a szokásos módon fehér szélhullámmá változott,
majd elrepült. A szélcsíkokból, amit hagytak maguk után, egy halvány
kis hang hallatszott:
-Köszönöm, hogy megmentettél, fehér hajú kutyafiú.
-Még mindig mindenki szótlanul állt, ekkor Kagome hangja törte meg a
csendet:
-Nahát Inuyasha! Csak nem mentettél meg egy halandót?
-Ugyan már! Csak nem hiszed, hogy érdek nélkül tettem?
-Ááááá… Neeeeem… De mondd csak, mi volt az érdek?
-Háát… Öööhmm… Nos…
-Erre nevetés tört ki.
-Nem kell letagadnod, úgy is tudjuk, hogy igazából hatalmas szíved
van, csak nem akarod kimutatni. –Nevetett Kagome.
-Hazugság! És ti mit nevettek? Én vagyok ilyen vicces? Amúgy meg én
legalább csináltam valamit, ti meg csak álltatok, és bámultatok! –
Kiabált magából kikelve Inuyasha.
-Nem akartunk a szellemek csatájába avatkozni. –Mondta végül Miroku.
Mindannyian visszamentek a fogadóba, és lefekvéshez készülődtek,
hiszen már besötétedett.
-Szerintetek tényleg visszajön még az a szellem? –Kérdezte Kagome.
-Valószínű, mert nagyon kellett neki a Toukijin. –Vélekedett Sango –
Lehet, hogy már a Tetsusaigára is szemet vetett.
-Lehet, de ha meg akarja érinteni a kardomat, nem túl kellemes
meglepetés fogja érni. –Mondta Inuyasha nagy magabiztonsággal.
-Miért, mi lesz vele? –Csodálkozott Sango.
-Mert a Tetsusaiga nem engedi, hogy egy szellem gonosz célokra
használja. Ezért nem tudta még soha elvenni tőlem Sesshoumaru.
Tényleg, most biztos sokáig nem jön majd elő, mert gyengébbnek
bizonyult a Szellemvezérnél, és biztos nem akar majd a szemünk elé
kerülni.
-Egyetértek –Mondta Kagome –Ő eléggé fenn hordja az orrát. De én
most lefekszem aludni. Jó éjszakát.
-Jó éjszakát. –Mondták a többiek. Miroku még halkan odaszólt
Sangonak:
-Nem félsz, hogy a szellem visszajön? Mert én szívesen idejövök melléd
az ágyba, hogy vigyázzak rád.
-Nagy csattanás hallatszott, majd Miroku egy piros kéznyommal az
arcán visszament a saját fekhelyére. Ezt követően csönd szállt az alvó
kis csapatra.
Másnap reggel újult erővel vágtak neki az erdő rengetegének, s két
napon keresztül, amerre útjuk vitte őket, fák sokaságát látták csak az
út mentén. Se tisztást, se falut, a fákon kívül semmi mást. A harmadik
nap délutánján viszont egy nagy, füves részhez értek, ahol volt egy kis
tó, aminek a vize tisztán csillogott, és a partján néhány fa vette körül.
-Ez jó hely lesz –Mondta Kagome –Ide telepedjünk le!
-A többiek beleegyeztek, úgyhogy ott maradtak éjszakára.
Mikor kezdett besötétedni, a két lány kijelentette, hogy elmennek
fürdeni, tehát Mirokuéknak tilos a tó felé menni. Sangoék elmentek,
Inuyasháék pedig tüzet raktak, és leültek köré melegedni. Az este
nyugodt volt, de baljós szél kezdett fújni. És egyre jobban zengett tőle
a környék, aztán már olyan hangosan süvített, mintha hurrikán lenne.
Inuyasha halkan szólt Mirokuhoz:
-A Szellemvezér szagát érzem a levegőben. Mindjárt ideér. Szólj
Kagomének és Sangonak! Én addig lefoglalom a szellemet!
-Miroku bólintott, majd elrohant a tó irányába, Inuyasha pedig felállt,
és kivont karddal várta a veszedelmes ellenfelet.
Amikor Miroku odaért a fürdőző lányokhoz, egy másodpercig senki sem
tudott szóhoz jutni, aztán hátrálni kezdett, kezeit védelemképpen
maga előtt tartotta, és ez az ideges integetés részben magyarázat
akart lenni, amit aztán szóban is kifejtett:
-Éééén… Nemmm… Leskelődni jöttem… Hanem hogy szóljak, hogy jön a
Szellemvezér…
-Dirr-durr… Hallatszottak a pofonok, Sangoék felkapták a ruháikat, és
csak aztán kérdeztek:
-Ez igaz? Mindjárt itt lesz a szellem?
-Miroku a fájdalomtól nyögve ugyan, de bólintott. Nem kellett többször
mondani, mindannyian elindultak futólépésben, vissza Inuyashához.
Mikor odaértek, a harc már javában folyt, hol a Tetsusaiga csapása, hol
pedig a szellem kardjának csattogása hallatszott.
-HIRAIKOTSU! –Szólt egy hang a háttérből, és a csonttörő bumeráng
már repült is a Szellemvezér feje felé, de ahogy ő meglátta a közeledő
tárgyat, felemelte a kezét, és vörös fénygömböt képezett a levegőben,
ami nekiütközve a bumerángnak megállította azt.
-Nahát! –Kiáltott Kagome –Ennek a szellemnek varázsereje van! És…
Úgy érzem, van nála egy-két ékkődarab!
-Akkor megszerezzük tőle! Meglátjuk, ez milyen hatással lesz rá!
KAZAANA!
-A Szellemvezér nem zavartatta magát, amikor az örvény lassan hatni
kezdett rá szívóerejével. Maga elé vette a kardját, beekyovarázslatot
idézett rá, majd elhajította Miroku felé. A kazaana nem tudta
beszippantani az így megerősített, fénytől lángoló kardot, és az szó
szerint összeszabdalta Miroku kezét. Elájult, a térdére, majd az
oldalára esett, és a hatalmas vértócsát, mely mostmár mellette folyt
végig, elkezdte táplálni egy kis vörös csík, mely egy Miroku szájából
eredő apró vérfolyó volt.
A többiek szörnyülködve néztek, majd a két lány felsegítette az ájult
Mirokut, Inuyasha pedig újra támadásba lendült.
-KAZE NO KIZU! –Ordította torka szakadtából, és lecsapott a
Tetsusaigával.
A Szellemvezér védőburkot emelt, és az könnyedén ellenállt a
szélborda erejének.
-A varázsburkoknak meg sem kottyan az ilyen támadás, ennél töbre
lesz szükséged!
-Kagome! Gyere! Felveszlek a hátamra, és te lődd meg a
varázsnyílvessződdel, annak biztos nem áll ellen a védővarázslat!
-Kagome odafutott Inuyashához, a félszellem pedig a hátára vette őt,
és démoni gyorsasággal futott a Szellemvezér felé.
A gonosz ellenfél, mivel elég messze került tőlük, varázsigébe kezdett.
Nem lehetett hallani, mit mormol, de baljós félgömb keletkezett
körülötte. Inuyasháék odaértek a közelébe, és Kagome már célzott is a
nyíllal, de mikor kilőtte azt, a Szellemvezér fénygömbjéből feléjük repült
egy sárga nyaláb, amiben egyszerűen megolvadt a nyíl.
Ettől a papnői energiától a gonosz, pusztító varázslat sárga
fénycsóvája vörössé változott, majd eltalálta Inuyasháékat. Kagome és
Inuyasha elvesztették eszméletüket, és mozdulatlanul feküdtek a
földön.
A fák közül előugrott Kirara, Sangoval a hátán. A Szellemvezér sok
energiáját elhasználta a fénycsóvás varázslatra, ezért nem tudott
időben védőburkot csinálni. Ezt Sango kihasználta, és már hallatszott is
a megszokott HIRAIKOTSU! csatakiáltása. Nagy szerencséjére súlyosan
megsebezte a csontbumeránggal a Szellemvezért. A gonosz nem
vállalta e csata folytatását, mert nem akart sérülten és kimerülten
harcolni, ezért inkább összeszedte utolsó erejét, és elrepült.
Sango először Mirokuhoz futott, és megnézte, hogy van. A harc végéig
Shippou vigyázott rá, úgyhogy őt kérdezte meg, mi van Mirokuval.
-Bekötöztem a jobb kezét a fáslikkal, amiket adtál. Sok vért vesztett
ugyan, de a kötések elállították a kezén lévő sebek vérzését. Azt
hiszem, túl van az életveszélyen.
-Akkor jó, megyek, megnézem mi van a többiekkel. Kirara, te addig
segíts Shippounak felébreszteni Mirokut!
-Sango most Inuyasháékhoz ment, és őket keltegette. Kinyitották a
szemüket, majd felültek.
-Tehát nektek nem esett bajotok. Akkor jó.
-Inuyasha és Kagome furcsán néztek magukra, majd egymásra.
-Ez meg mi?
-Kérdezte Inuyasha, de várjunk csak… Kagome hangján!!!
-Kagome! A sugár hatására mindkettőnk lelke átköltözött a másikunk
testébe!
-Rémülten néztek, majd Inuyasha ordibálni, Kagome pedig sikítozni
kezdett.
(Mármint úgy egymás testében.)