12.      Fejezet: Pillangó kacaj

Nisan csak ült. Várta, hogy a szellem kihasználja a helyzetet, védtelenül sebezhető volt, bár a kések most is az övén függtek. De tudta, semmi esélye. Lehorgasztotta a fejét. Beletörődött a sorsába. És nem történt semmi. A másodpercek ólomlábakon kapaszkodtak tova, de még mindig élt. Óvatosan felpillantott. A szellem egyenlőre csendben méregette. Rin ellenben a nyakába ugrott.

-         De jó! Tanítsd meg nekem is! – kérlelte a lányt.

-         Öhm… mit? – nézett rá kérdően.

-         Hát haj meg szemszínt változtatni! Ezzel a villanással…

-         Rin… -kezdte Sesshoumaru

-         Meg szárnyakat is csinálni, hogy azután a  villanással eltűnjön…

-         Rin! – emelte fel a hangját a szellem.

-         Ez annyira jó! Jaj nagyon tetszik…

-         RIN! – erre a kislány szeppenten elhallgatott – ezt nem lehet megtanulni.

-         Mert?

-         Mert Nisan félszellem. És épp most változott emberré.

-         Akkor? Most megölsz? – nézett rá a lány üveges tekintettel. A hangja üresen csengett.

-         Nem. Továbbra is azt mondom, hogy töltsd velünk az éjszakát. Biztonságosabb lesz. – Nisannak elkerekedtek a szemei, zavartan babrált a ruhaujja egyik sarkával:

-         Kö-köszönöm – nyögte ki végül hosszas küszködés után.

Csendesen mentek a táborig. Nisan el se hitte, hogy ekkora a szerencséje. Nagyon félt minden ilyen éjszakán. Hogy Naraku pont akkor fog rátalálni. De ez most más lesz. Megnyugtatta, hogy maga mellett tudhatja a szellemet. Kellemesen ellazult. Hát menthetetlenül szerelmes, ahogy megállapította. Nincs mit tenni, fülig beleesett, pedig alig találkoztak. Kár, hogy nem viszonzott. Felnézett a fogyó teleholdra és összefintorogtak. Ő minden bajának okozója.

Rin el volt ragadtatva. Kérdezgette a lányt, hogy milyen neki? Milyen, hogy néha ember néha meg lepke? Mit csinál amikor ember? És amikor lepke? Miket eszik egyáltalán egy lepke? Nisan pedig türelmesen válaszolt az összes kérdésre.

-         Itt vagyunk – szólalt meg jó 15 perc múlva a szellem. Egy holdfényes tisztáson barátságos tűz pattogott. És mellette egy pici zöld lény:

-         Kit hoztál nagyuram? Jaj… még egy ember! Mi lesz itt még! Hélj, te aljasöpredék!!! – ekkor rémülten elhallgatott ugyanis a feje mellett lévő fában egy kés himbálódzott. A pengére sandított. Elsápadva nézett fel Sesshoumarura: - Ezt te hagyod, nagyuram?

-         Bántott? – jött a tárgyilagos válasz. Közbe Nisan a legtündéribb mosolyával kiszedte a kést a fából és megpaskolta  a Jaken fejét:

-         Kis cukika! – na ettől a dícsért végkép bepöccent. Egy helyben toporogva meglehetőst emelt hangnemben replikázott az őt ért sértésről. Nisan pedig pimasz mosollyal állt és hallgatta a fejéhez vágott vádakat. Úgy nézett ki Jaken kifogyhatatlan a szóáradatból. Végül Rin nevetése térítette magához. A kislány lassan a földön ült, a féktelen jókedv ledöntötte a lábáról.

-         Csak pár perce van itt és máris jókedv uralkodik a társaságon – jegyezte meg az orra alatt Sesshoumaru. A szája sarkában mosoly bujkált. Nézte, ahogy Nisan is együtt nevet a kislánnyal a szellem elképedt arcát látva.