Eső Novemberben

Kikyó már órák óta vajúdott. Arcáról patakokba csorgott az izzadtság.

-Ilyen nincs -üvöltötte fájdalmában -miért nehezíted meg anyu dolgát? -kérdezte pocakját a kis mama, s megsimogatta hasát.

Kagome odament a kismamához, egy kis vízzel. Kikyó hálás szemekkel nézett a lányra. Sango is a házban sertepertélt, rettentően ideges volt mindenki. Kint Inuyasha már árkot ásott a fel-alá járkálással. Sesshoumaru csak beült egy fa árnyékba, s onnan nézte idegeskedő öccsét.

-Nyugi -mondta a démon.

-Nyugi? -kérdezett vissza Inuyasha, olyan arccal mintha épp most készülne kitépni Sesshoumaru szívét- Ezt most komolyan gondoltad? -háborodott fel.

-Tudod jól, hogy Kagome vigyáz rá -mondta a démon és elmosolyodott- Ülj már le a seggedre, azzal nem segítesz Kikyónak, ha föl alá járkálsz, mint egy idegbeteg farkas!

Az apuka hallgatott bátyjára és ő is leült a fa alá.

Szörnyen meleg Júliusi nap volt. Mindenkiről patakokban folyt a víz. Egy-egy hűvősebb szellő azárt végig futott a tájon, hogy egy kicsit megnyugtassa az aggódó apukát. S más témára terelte a szót.

-Mi van köztetek Kagoméval? -kérdezte a féldémon.

Sesshoumaru csak bámult maga elé, majd így válaszolt.

-Semmi. Azt hiszem, utál engem- mondta, s lehajtotta fejét.

Inuyasha megsajnálta bátyját. És visszagondolt arra, mikor még nem volt velük Kikyó.

-Tudod, Kagome nem az a fajta, aki csak elfelejti azt, akit igazán szeret. Nehéz bevallanom, de féltékeny vagyok rád, valami miatt téged sokkal jobban szeret, mint ahogy engem szeretett régen. Hozzád képest engem tök könnyen kihevert. És lehet, hogy ezt még magának se vallja be, előttünk pedig egyenesen állítja, hogy nem szeret. Én úgy gondolom, még mindig szüksége van rád, akár hogy is ellenkezik saját érzései ellen- fejezte be a férfi.

-De, hogy tudna nekem megbocsátani? Amit tettem...

-Ha elmondod neki, hogy miért hagytad magára, biztos megérti, ő nagyon okos.

A Nagy Úr felelni akart, de ekkor hatalmas kiáltás csapta meg a fülüket. Inuyasha azonnal talpra pattant. Fülei az égbe meredtek, s úgy hallgatózott tovább, hogy miféle szörnyeteg miatt kiáltottak.

Míg beszélgettek, a pici rettenetes fájdalmat okozott édesanyjának és elindult a "világosság", az élet felé.

Kikyó óriásikat sikoltott, nem kis aggodalmat ültetve ezzel Inuyasha szívébe.

Megszületett a pici, kis fiú lett. Sango kivitte a csöppséget, s apja kezébeadta. Inuyasha nagyon boldog volt. Arc vonásai meglágyultak még finomabbak lettek mint az előtt voltak. Szemei vadul csillogtak a pici láttán. Sango futva indult is vissza a mikóhoz.

-Várj, mi van Kikyóval? -kérdezte Inuyasha, aggodalommal teli hanggal.

-Még nem tudjuk-mondta, s visszasietett.

Bent:

-Mi ez az egész? -kérdezte Kikyó -Miért nem múlnak a fájások?

-Mert ikreid vannak- mondta Kagome.

Kikyó azt hitte mindjárt elájul.

-Kettő- kérdezett vissza -Egy is elég.

-Mindjárt kint van- mosolygott Kagome.

Az anyuka boldog volt két csodálatos gyermeknek adott életet. Egy kisfiúnak és egy kislánynak. Inuyasha már nem bírt sokáig magával, meg se várta, míg kiviszik neki lányát, már szaladt is be szerelméhez. Odaadta bátyjának a csöppséget és ment is. Kikyó fáradtan hevert az ágyon. A fiú letérdelt az ágy mellé, megfogta kezét és azt suttogta: "Szeretlek!"

Kagome kezében ott volt a kislány, behívta a nagybácsit, kezében a kisfiúval.

-Mi legyen a nevük? -kérdezte Kagome.

-A fiú legyen Yuu, a kislány Yuka -mondta alig hallhatóan Kikyó.

Kagome odanyújtotta a picit Inuyashának, majd Sessre nézett. A férfi hosszú hajával játszott a csöppség, de az csak hagyta, szemeiben csillogás volt, melyet Kagome ámulva nézett.

"-Jól állna neki az apuka szerep"- gondolta Kagome.

A férfi rámosolygott Yuura, majd átadta a boldog apukának. Kagome egy darabig csak nézte a démont, majd amint a férfi ránézett elpirult, s kiment. A férfi ámulva nézett utána.

"-Hiszen rám mosolygott" -gondolta a férfi. Egy utolsó pillantást vetett a párra, majd ő is kiment.

"-Talán mégsem gyűlöl"- ragyogott fel a férfi arca.

Későre járt már az idő. A nap lemenőben volt. Kagome egy fatetejéről nézte a lemenő napkorong vidám játékát. Sesshoumaru messziről figyelte a lányt, nem mert odamenni hozzá.

"-Talán csak kedves akart lenni, azzal hogy rám mosolyg. Hisz ő mindig olyan kedves"- gondolta.

Kagome ámulva nézte a naplementét. S visszagondolt arra, mikor télen együtt nézték ezt a szépséget Sesshoumaruval.

Erősen élt még emlékeiben, az az este:

"Kagome hirtelen megpillantott valami csodálatosat a víz tükrében. Az égre emelte tekintetét, a nap már lemenőben volt, s csodálatos színeket festett az égre.

-Nézd! - mondta vidáman.

A fiú is az égre nézett.

-Mit nézzek olyan nagyon, nincs ebbe semmi különös, lemegy a nap -mondta flegmán.

-Az igaz, hogy minden nap lemegy és felkel a nap, viszont nincs két ugyan olyan naplemente, mind más, akár csak az emberek, hasonlítanak egymásra és még is, különböznek. Tudod, az ilyen kis dolgok teszik igazán színessé az életet - fejezte be."

Kagome arcán végig csordult egy hideg könnycsepp, lecsordult arcán, majd onnan a blúzára hullott. Kagomét kirázta a hideg. Szomorúan és egyben boldogan gondolt vissza a múltra. A démon még mindig a fa mögött állt, s csak nézte a lányt. Ekkor egy hatalmas síkoltás ébresztette gondolataiból. Mindketten a hangirányába kapták fejüket. A falu közelében egy hatalmas szörnyeteg volt, mely áttörte a védőpajzsot, s Kikyó viskója felé indult. Kagome egy ugrással a földön termett, s futott, ahogy csak lába bírta. Sesshoumaru követte a lány példáját, s a szörnyeteg felé vette az irányt. Hamar oda értek, a szörnyeteg már a kunyhó előtt állt. Bent a két csöppség hangosan sírt, akár hogy próbálta nyugtatni őket Kikyó. Inuyasha a kunyhó és a szörny között állt kivont karddal. A szörny könnyen félre söpörte útjából. Újhold volt, így akár hogy próbálkozott nem tehetett semmit Inuyasha, ki most emberré változott. Kagome elkiáltotta magát.

-Menny be a házba és ne gyere ki, majd elintézem, vigyázz Kikyóra!- kiabálta.

A behemót újra lesújtott az éppen feltápászkodó Inuyashára, de Kagome félre lökte, így az őt találta el. A lány 10métert repült, majd egy fának csapódott. Inuyashának sikerült beérnie a házba. Kagome lassan feltápászkodott, s elindult a szellem felé, mely gonosz vigyorával látni engedte koszos fogait.

-Inkább csukd be a szád, túl büdös van, csodálom, h még élsz, mindenki más belepusztul ebbe a bűzbe - mondta.

A szörnyeteg arcáról lefagyott a mosoly, s lecsapni készült a házra, hogy megbosszulja ezt a sértést. Kagome ekkor térdre ereszkedett imára tette kezét, s egy hatalmas védő falat emelt a ház fölé.

-Ezen ugyan nem jutsz át!- mondta.

Az óriás szörnyen bedühödött, s támadást indított Kagome ellen. A lánynak nem volt ereje föl állni így csak várta, hogy a szörnyeteg keze elsöpörje. 1méterre volt tőle a "halál", ekkor valaki fölkapta, s néhány méterrel arrébb rakta le. Kagome szíve megdobbant.

"-Lehetséges, hogy Se...-gondolta, és megmentőjére nézett. Koga volt az. Kagome elszomorodott.

-Köszönöm Koga- mondta.

-Nincs mit, hisz már te is megmentetted néhányszor az életem, most én jövök -mondta mosolyogva.

"-Szeret -gondolta a lány és elmosolyodott.

-Kérlek, segíts fölállni -mondta Kagome. A farkas fölsegítette.

-Minden rendben? -kérdezte aggódva.

-Persze- mondta, s elővette kardját, majd a szörny felé fordult- Kibérelt fel?- kérdezte mérgesen.

-Na vajon? -kérdezett vissza -Természetesen Naraku.

-Jobban tetted volna, ha nem jössz ide, akkor talán életben maradnál. Legalább lesz egy üzenethordozóm, miután végeztem veled, add át üdvözletemet Narakunak, amint utánad küldtem! -mondta, s a behemót felé sújtott kardjával. A szörny porrá vált, s elfújta a szél. Kagome fáradtan és megtépázottan zuhant a földre.

-Hol van Sesshoumaru - futott át agyán - miért nem segített? -gondolta, majd elájult.