7. Fejezet: Lepkekönnyek

Néha csak egy rossz lépésen múlik minden az életben, mint most Sesshoumarunak. Egy ág kegyetlenül reccsenve tört el a súlya alatt, ahogy ránehezedett. A lány egyből felkapta a fejét, egy kés állt bele a férfi arca mellett a fába.

-         A következő nem megy mellé – szólt.

-         Jó reflekszek – igyekezett a legbarátságosabb hangját elővenni.

-         Kösz. Mit akarsz?

-         Csak néztelek. Meg hát elszámolás a múltkoriért.

-         Úgyse bántottam volna.

-         Én tudom, de a kislány nem. Nagyon megijedt.

-         Őszinte sajnálatom, de ha most elmennél…

-         Ami sajnos nem történik meg.

-         Nézd, ha harcolni akarsz legyünk túl rajta –fölényes mozdulattal feláll és megáll a szellem előtt.

-         Most félnem kéne? – nézz le az álláig érő lányra.

-         Valahogy úgy.

-         Akkor reszketek. – kissé gúnyos a hangszín.

-         Ajánlom is – a lány nem állja meg, hogy ne mosolyodjon el.

-         Mit varrsz?

-         Inget.

-         De miből?

-         Emberbőrből. – amilyen természetesen mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A férfi döbbenten állt.

-         Hogy mi?

-         Em-ber-bőr. Ez se rosszabb mintha megenném őket.

-         De…

-         Csak ők mészárolhatnak minket?

-         Hogy mi? – kezd semmit sem érteni.

-         Áh, mindegy, felesd el… - a türkiz szemek mélyén szomorúság csillan.

-         Nem… érdekel.

-         Gondolom érzed a szagukat… Először csak pár ember jött egy másik világból.. rengeteg lepkémet ölték meg… engem Naraku elfogott.

-         Tehát nem vagy a szolgája?

-         Istenem, dehogy. Tehát engem Naraku elfogott, nem tudtam nekik segíteni. Amikor átmentem abba a másik világba… láttam…. Láttam… hogy bundát csináltak a szárnyukból – nagy könnycseppek gyűlnek a két szem sarkában.

-         Mi? Viselték a pilleszárnyat? Mégis mekkora pillangók vagytok ti?

-         Az én törzsem az óriás emberarcú pillangók törzse. Gondolom nem hallottál róla.

-         Valóban nem hallottam.

-         Nem is csoda –leszedi a kesztyűjét és megtörli az arcát – nem szeretném, hogy sokan ismerjék.

-         És ezért? Bosszú a másik világra, hogy ártatlan emberekből csinálsz bundát? – a szellem hangja elég csalódott, mást várt, maga se tudja, hogy mit.

-         Ezek nem ártatlan emberek. Ezek vadászok – fordítja el az arcát a lány.

-         Te is undorodsz ettől… Igaz? Ezért a kesztyű. – csak egy kósza vállrándítást kap válasznak – hagyd abba.

-         Amint elkezdtem az be kell fejeznem – és a finom arcok könnyek patakja indult el. Látszólag elapadhatatlanul. A szellem tétován odalépett, nem tudott mit kezdeni a helyzettel, a lány vállára rakta a kezét és csendes hangon megszólalt:

-         Na… nem kell sírni.