Suki no kyoo- A szerelem ereje  好の強

Sesshoumaru to Hatsuyo

By: Kurosawa-sama

5. fejezet

Az áruló

Fülledt, párás meleg járta át az egész vidéket. A délutáni nap még erősen tűzött, de már vékony fátyolfelhők jelentek meg az égen. A rizsföldeken szorgosan dolgoztak Nyugat szolgái. Hatsuyo fél lábszárig állt a vízben, és mélyen lehajolva gyomlálta a rizspalántákat. Mellette a kis Yoko serénykedett. Minden szolga a fején háromszög alakú, gyékényből, vagy bambuszból készült fejfedőt viselt, hogy némi árnyékot nyújtson a nap ellen. Hatsuyo most felegyenesedett, és megropogtatta sajgó derekát, majd letörölte homlokáról a sós izzadtság cseppeket. Egész testéről folyt a víz ebben a több rétegű öltözékben, mely elfedte tökéletes alakját. Már túl voltak az ebéden, -ami egy tál rizs volt, vízzel, -de még messze volt a vacsoraidő, illetve a munkaidő vége. És, ez így ment már napok óta. Mivel Hatsuyonak elég jó volt az állóképessége, így talán ő bírta a legjobban ezt a munkát, de senki sem mert panaszkodni, mert mindenfelé katonák, és felügyelők lebzseltek, és féltek a testi fenyítéstől, vagy attól, hogy éppen az életükkel játszanak. Hatsuyo elmélyülten tekintett bele a nap sárga, vakító korongjába. Eldöntötte, hogy ma éjjel kiszökik ahhoz a házhoz, hiszen az itt töltött idő alatt kifigyelte az éjszakai őrségváltásokat. Alig várta, hogy vége legyen a mai napnak. Már nagyon unta a paraszti életmódot, és azt is, hogy szolgasorsba jutott. Újból szabad akart lenni, vissza akart menni Kínába, ahol mindennap edzhetett, és taníthatott. Már mélységesen megbánta, hogy hazajött.

-„Haza…” –gondolta keserűen. –„Hová haza?” –majd lehajolt, és folytatta a gyomlálást, nehogy felhívja magára a figyelmet.

Végre eljött az este, a nap narancssárga korongja már lebukott a dombok között, és vörösre színezte az ég alját. Hatsuyo és Yoko már a kunyhóban ültek, és a szokásos esti teájukat kortyolgatták.

-Yoko-chan, ma este egyedül alszol. –szólalt mag hirtelen a nő. Gondolta, figyelmezteti a kislányt, hogyha felébredne éjjel, ne ijedjen meg, hogy egyedül van.

-Elmész, Chieko-sama?

-Hai. –bólintott a nő. –Reggelre itt leszek, csak meg bizonyosodnom valamiről.

-Rendben. Vigyázz magadra.

-Megígérem, de most feküdj le, biztosan álmos vagy.

-Hai. –ásított egy hatalmasat a gyermek, és lefeküdt a gyékényágyra. –Mikor indulsz?

-Az első őrségváltáskor, de addig még van egy kis idő. –magyarázta Hatsuyo. –Míg elalszol, itt leszek. Oyasuminasai, Yoko-chan.

-Oyasuminasai, Chieko-sama. –suttogta a gyerek, majd lehunyta a szemeit, és pillanatok múlva el is aludt. Hatsuyo beült a szokásos helyére a sarokba, és várta a megfelelő időt a szökéshez. Elkongatták a patkány órájának a kezdetét, (este 11- és hajnal 1 közé eső idő) Hatsuyo óvatosan a bambuszfüggönyhöz mászott, és kitekintett alatta. Látta, ahogy a katonák eltűnnek a falakról. Magára kapta gyorsan fekete köpenyét, és obijába fűzte katanáját, majd felugrott a falra. Jobb kezét a kard markolatán tartva körülnézett, de senkit se látott. Ekkor leugrott a fal túloldalára, majd villámgyors sebességgel futásnak eredt. Beért egy sűrű erdőbe, ahol a fákon ugrálva haladt. Nemsokára megtalálta, amit keresett. Egy elhagyatott udvarház állott egy kis tisztás közepén. Először szétnézett a ház körül. Az épület közelében egy kis tavacska volt, melyet vízesés táplált. A tavat egyik oldalról egy hatalmas virágzó cseresznyefa árnyékolta be, míg a vízesés egy kisebb dombról zuhant alá. A víz felszínén illatozó liliomok úszkáltak. A tótól nem messze egy onsen terült el, melynek gőzölgő vize csábító volt egy hidegebb éjjelen. Miután felmérte a terepet, a házhoz sétált. A ház mellett egy óriási mahagóni fa állott. Felment a ház genkanjára, mely eléggé recsegett már, tanúsítván, hogy talán évtizedek óta nem járt rajta senki. Elhúzta a tolóajtót, és belépett a házba. Érezte, hogy jó helyen jár, és ez nagy örömmel töltötte el. Az épület belülről nagyon poros volt, és rengeteg pókháló díszítette. A lyukacsos tetőn át sávokban beszűrődött a holdfény. Átment néhány helyiségen, melyek üresen kongtak, és mikor a legutolsóba érkezett, középen feltépte a tatamit. Nem csalódott, megtalálta, amit keresett, egy fából készült csapóajtót, melynek kulcsát mindig a nyakában viselte. Kinyitotta az ajtót, és egy hosszú lépcsősor tárult elé, melyen elindult lefelé. A falon talált egy fáklyát, és meggyújtotta. Leért a lépcsőn, és egy hatalmas tatamival borított helyiségbe érkezett. Középen megint felhasította a tatamit, és egy csapóajtóra bukkant. A kulcs, melyet magánál hordott, ezt az ajtót is nyitotta. Itt is egy hosszú lépcsősor vezetett le egy pincébe. A pincébe érve, meggyújtotta sorra a falon lévő fáklyákat. A fáklyák fényénél szemei elé tárultak a klán kincsei, melyet még ő rejtett el, mikor elhagyta Nihont. A falnál hatalmas faládák sorakoztak, tele arannyal, ezüsttel és különböző értékes edényekkel, tekercsekkel.  Kinyitott egy beépített szekrényt, ide voltak elrakva régi ruhái. Több tucat szebbnél szebb kimonó, yukata, selyemkendő, legyező, geta, obi és tabi. A ruhaneműk külön-külön dobozokban voltak szépen összehajtva. Egy fiókban megtalálta hajtűit, fésűit és tükreit. A szemben lévő falnál sorakoztak a klán megmaradt fegyverei, és vértjei. A sarokba volt támasztva egy fehér zászló, melyre piros kanjival volt ráfestve a klán neve: Setsuna. Hatsuyo szinte undorodva tekintett a zászlóra, eszébe jutottak annak az ominózus éjjelnek az emlékei. Megrázta a fejét, mintha így akarná elhessegetni a gondolatot. Kiválasztott egy, egyszerűbb kimonót, majd kiment a tóhoz, megfürdeni. Miután meztelenre vetkőzött, elmerült a kellemes habokban. Levette a fejéről a borzas parókát, és kiengedte gyönyörű, csillogó, hosszú haját.

-„Minden éjjel ki fogok ide jönni…” -töprengett. –„Itt legalább rendesen lefürödhetek, és egy kicsit az lehetek, aki vagyok…”

Mikor befejezte a fürdést, leült a tóból kiálló kőre, és csak a lábai voltak a vízben. Nem öltözött még fel, hiszen nem érzett a közelben senkit sem, de azért katanája a karnyújtásnyira volt tőle. Ekkor pillantása a bal karjára esett. Szép arcát elfintorította, mikor meglátta a felkarján a család kanjiját, mely fekete stigmaként volt a karjában, már születése óta. Agyát elöntötte a gyűlölet, és a csalódás egyszerre. Felkapta katanáját, és kivágta a jelet a kezéből, bár tudta, hogy holnapra úgyis visszatér, mivel félszellem, és elég gyorsan regenerálódik a teste. Piros vére patakként ömlött le végig a bal kezén, de nem bánta, csak tűnjön már végre el a klán kanjija, mely mindig az áruló féltestvérére emlékeztette. Attól félt a legjobban, hogy a baj, melyet testvére hozott a fejére egyszer majd utoléri őt, hiszen az egész klánból már csak ő maradt életben. A kamiknak hála bátyja is meghalt akkor éjjel. Egy fehér kendővel lemosta a vért, és erősen bekötötte a kezét, mikor evvel megvolt, felöltözött. Alulra felvett három réteg rosszabb kimonót, melyeket kitömködött, míg felülre egy szürke, bő pamutkimonót vett fel. Gondolta, ideje lenne visszamenni a kastélyba, ezért visszavedlett a gyönyörű Hatsuyoból, csúnya Chieková. Bezárta a pincéket, és elsietett a város felé. Elbújt egy nagy fa mögött, de nem sokáig kellett várnia, mert elkongatták a nyúl órájának kezdetét, és a katonák levonultak a falakról. Ekkor ő visszaszökött a kunyhóba, beült a sarokba, és lehunyta szemeit, hogy átaludja a maradék időt, ami a munka kezdetéig van.

Így ment ez több napig. Hatsuyo nappal dolgozott, míg éjjel kiment a házhoz. Minden hetedik napon nem kellett dolgozni, ekkor bement Yokoval a város kereskedelmi negyedébe, és vettek néhány apróságot. Általában új, pamutkimonókat vettek, hiszen a rizsföldön való munka, és a sok mosás után tönkrementek a ruháik. Hatsuyo meglepte magát néhány illatos olajjal, hogy éjjelenként azzal kényeztesse a bőrét. Ezeket mindig vándorkereskedőktől vette, nehogy valamelyik boltosnak szemeit szúrjon, hogy egy rizsföldön dolgozó rabszolga milyen gazdag. Évi jutalékuk egy koku rizs volt házanként, ami ahhoz elég, hogy ne haljanak éhen. (Egy koku rizs, öt vékának felel meg; Japánban mindent kokuban mértek, még az adót is)

Egyik este, miután hazatértek a kereskedelmi negyedből, Hatsuyo a kislány haját fésülgette, közben a gyerek mochit majszolgatott. (mochi: édes ízű töltött rizsgolyók)

-Oishii! (finom) –mosolygott Yoko.

-Örülök, hogy ízlik. –mondta Hatsuyo.

-Ma este is elmész?

-Hai. –bólintott a nő. –Reggelre visszatérek. Kérsz teát?

-Hai. –felelte a kislány. Hatsuyo kitöltötte a teákat, majd az egyiket odaadta a gyermeknek. Közben a városban elkongatták a vadkan órájának a kezdetét. (este 9-11 között)

-Most már ideje lesz lefeküdnöd, holnap korán kell kelni. –mondta kedvesen a nő.

-Rendben. –mosolygott a kislány, majd lefeküdt az ágyára, és betakarózott. –Chieko-sama?

-Hmm? –kérdezte a nő, miközben befészkelte magát a sarokba.

-Rossz előérzetem van… -mélyet sóhajtott. –Ma este ne menj el…

-Shimpai shinaide. (ne aggódj) – próbálta nyugtatni Hatsuyo a gyermeket. –Nem lesz semmi baj, tudok magamra vigyázni. Most pedig próbálj meg aludni, holnap nem fogod bírni a munkát.

-Hai. –suttogta a kislány, de egyáltalán nem nyugodott meg. Mióta elpusztult a faluja, Hatsuyo volt a mindene, nem akarta, hogy baja essen a lánynak. –Oyasuminasai, Chieko-sama!

-Oyasuminasai, Yoko-chan. –mondta Hatsuyo. Már alig várta, hogy kimehessen a házhoz, ahol nem nézi le senki, egyedül lehet, és megfürödhet rendesen, nőnek érezhette magát, nem egy nyomorúságos rabszolgának. Igaz, a többi napon mocskosabb volt, mert ma nem kellett kimenni a földekre, de egész délután járkáltak a kereskedelmi negyedben. Azzal nem foglalkozott, amit a kislány mondott neki. Ugyan ki venné észre? Mikor eljött az idő, felpattant, és megvárta, míg a fal kiürül. Ekkor felugrott a falra, és leugrott a túloldalra, majd futásnak eredt. Ám valamivel nem számolt…

Katayama némán figyelte, ahogy a fegyveres démonok levonulnak a falról, ám mielőtt a másik egység felment volna, egy fekete árnyékot látott tovasuhanni az éjszakában. Mellette Ryousei állt, aki szemmel láthatólag nem vett észre semmit, de azt igen, hogy Katayama oldalra kapta a fejét.

-Doshita, Katayama? (mi történt?) –csodálkozott a kékhajú démon.

-Láttam valamit… -felelte a vörös hajú szellem. –Add a köpenyed, utána megyek!

-Hai. –bólintott a másik. –Tessék. –átnyújtotta Katayamának a köpenyt, mely elrejti a démonok auráját. Katayama átugrotta a falat, és a titokzatos árnyék nyomába eredt. Gyorsan beérte a sötét alakot, majd egy kicsit lemaradt, és távolabbról követte. Egy tisztásra érkeztek, ahol egy elhagyatott udvarház állt. Katayama elbújt egy fa takarásában, és nézte, mire készül az ismeretlen. Hatsuyo levette a köpenyét, aztán zavartan körbenézett, úgy érezte, mintha valaki figyelné, de semmit nem érzett a közelben.

-„Biztosan csak képzelődöm…” –gondolta, vállat vont, és bement a házba.

Katayama látta, amint az idegen leveszi a fekete köpenyét, és belép a házba. Ekkor beléhasított a felismerés.

-„Tudom már…” –lepődött meg. –„Az érzéki hangú nő, akit Jinzából hoztunk… Mit keres itt?”

Hatsuyo tiszta törülközőt hozott ki, és egy yukatát, amit majd fürdés után felvesz. Odasétált a tóhoz, és letette a holmikat egy kiálló kőre. Ezután levette a fejéről a ronda parókát, és kiengedte, hosszú, fényes haját, majd levetkőzött. Katayama elkerekedett szemekkel bámulta a meztelen szépséget.

-„Az a hang…” –gondolta. –„Azok szemek nem illenek a ronda külsőhöz… Éreztem, hogy ő nem lehet ronda... De miért van bekötve a bal karja, és mitől véres?” –kérdésére meg is tudhatta a választ, mert a lány levette a kötést a kezéről, majd letörölte az alvadt vért. A jel megint visszatért. Katayama jól látta a kanjit.

-„Setsuna…” –töprengett. –„Ó, igen, élt még úgy egy évszázada egy híres klán, öt tartomány volt az övék, amelyek most már Nyugathoz tartoznak. Az utolsó tartomány Mitsuya volt, melyet egy évtizede foglaltak el. A család kihalt, amikor utolsó tagjuk, Setsuna no Takemaru megölte Inu Taishot. De, mégsem halhattak ki, mert ez a nő a család tagja. Setsuna no Joshiaka lánya, és Takemaru féltestvére. Régen azt rebesgették, hogy benn égett ő is a palotában, majd azt, hogy túlélte, emberek közt élt, míg egy háborúban leszúrták. Az, hogy mi lett vele nem derült ki. Kétféle beszéd járta a vidéket, az egyik az, hogy meghalt a csatatéren, míg a másik, hogy  elmenekült Nihonból… Most meg mit csinál?” –kérdezte magától csodálkozva, mikor látta, hogy a lány a katanájával a bal karjába hasít. –„Kivágta a jelet… értem már… Miután Joshiaka meghalt, Takemaru lett a klán vezetője, és teljesen megvadult. Joshiaka jó barátja volt Inu no Taishonak, aki egy ember nőnek csapta a szelet. Takemaru a nő miatt szította a viszályt, aki az unokatestvére volt, bár nem vér szerint. Ám valójában Nyugatot akarta magának, ezért tört Inu no Taisho életére, a nő csak ürügy volt… És, ez a lány itt, akinek minden tartománya már Nyugathoz tartozik, álruhában él a városban. Jó oka van a bosszúra, nagy az esélye, hogy Sesshoumaru életére tör. Sesshoumaru beletörődött, hogy a Setsuna-klán minden tagja halott, vajon ehhez mit fog szólni? A Nagy Kutyaszellem egyik gyilkosa itt van Nyugaton… A Setsuna-klán Nyugat ellen fordult, és ez a nő a család tagja… Az áruló család tagja… Ezt jelentem Sesshoumarunak!” –határozta el, majd visszatért a kastélyba.

Kis idő múlva Katayama már ott állt Sesshoumaru erkélyén. A shouji félig el volt húzva, hogy becsalogassa a kellemes éjszakai levegőt. Sesshoumaru épp az elébb zavarta el egyik Jinzából hozott ágyasát, miután a nő kielégítette a nagyúr igényeit. A szellemlány, bár szép volt, szolgai jelleme miatt, lenézte a nagyúr, akárcsak a többieket. Egyik nőnek se volt saját akarta, mindig azt tették, amit ő kért tőlük, és mindegyik szerelmes volt belé. Persze ő sohasem bánt kedvesen velük, csupán játékszernek tekintette őket. Míg ezen gondolkozott, megérezte, hogy Katayama most lépett az erkélyére.

-Gyere csak be! –szólt legfőbb bizalmasához, aki be is lépett, majd leült az alacsony asztalkához.

-Féltem, hogy nem talállak egyedül…

-Hmpf, mintha ezekkel a közönséges szajhákkal aludnék… -hördült fel a nagyúr, majd leült Katayamával szemben, és saket töltött a csészékbe. –Igyunk saket! –mutatott az egyik csészére.

-Hai. –bólintott Katayama, majd kiitta a csészét. –Domou. Ha már a szajhákról beszélünk, van egy hírem…

-Éspedig? –húzta fel az egyik szemöldökét Sesshoumaru.

-Elhoztunk Jinzából egy igazi gyöngyszemet… -mondta gúnyos vigyorral a vörös hajú férfi.

-Miről beszélsz?

-Van a rizsföldeken dolgozó rabszolgák között egy igazi szépség, akinek itt lenne a helye, vagy a túlvilágon… -Katayama még mindig vigyorgott.

-Beszélj világosabban! –türelmetlenkedett a kutyaszellem.

-Álruhában él itt, a földművesek negyedében. Ma éjjel kiszökött az elhagyatott udvarházhoz, és láttam, hogy néz ki valójában.

-Ezt nem értem… -szólt közbe Sesshoumaru.

-Emlékszel arra a nőre, aki vízért ment, mikor Jinza ostroma után tértünk haza?

-Rémálmomban se lássam. –felelte a nagyúr. –Az egy ocsmány korcs…

-Hmmm… -mosolygott sejtelmesen Katayama. –Nem is olyan ocsmány… Igazi szépség…

-Nani? (mi van?)

-Láttam őt, ma éjjel…

-Szerinted holnap éjjel is kimegy a házhoz?

-Minden bizonnyal. –mondta Katayama. –Egyvalamit még nem tudsz…

-Mit?

-A neve, Setsuna no Hatsuyo, apád barátjának, Joshiakának a lánya, és Takemaru féltestvére, aki…

-Elég! –mordult fel vészesen az ezüsthajú férfi, de Katayama nem ijedt meg. –Honnan tudod ezt?

-A klán kanjija ott van a balkarján, mint minden Setsunának, de a nő már többször kivágta a jelet a karjából, mert be van kötve a seb. A kanjitól úgy látszik, nem tud megszabadulni.

-A mocskos áruló szuka… -morgott a nagyúr.

-Jól mondod, Sesshoumaru. –helyeselt Katayama. –Ugyan, miért lenne itt? Miért bujkál? Az életedre akar törni. Elfoglaltad az összes földjét, nincstelenné tettél egy hercegnőt, és szolgai sorba taszítottad. Az elfoglalt tartományok urait meg szoktuk ölni, de ő életben van. A földek őt illetik, mert ő az örökösük.

-Azt már nem! –hördült fel Sesshoumaru. –A klán vezetője elárulta apámat, és emiatt az egész család bűnös. Ez a nő nem maradhat életben!

-Mit fogsz most tenni?

-Holnap éjjel utánajárok a dolognak. –felelte a nagyúr. –Örülök, hogy végre megtaláltam az utolsó Setsunát, és bosszút állhatok rajta. –majd magában hozzátette: -„Chichiue(apa)…megtorlom az árulást…”

Folyt. Köv.