Suki no kyoo- A szerelem ereje  好の強

Sesshoumaru to Hatsuyo

By: Kurosawa-sama

4. fejezet

Oh, csodálatos Nyugat!

A nap most a horizont csúcsáról tekintett le a hazatérőben lévő nyugati démonokra, és foglyaikra. A foglyok belül haladtak, őket pedig a nyugatiak vették körül. A „kiválasztottak” nagy része félszellemekből állott, mert ők elég erősek és egészségesek voltak halandó társaikhoz képest. A hanyouk többsége gésa vagy nemesi származású nő volt, belőlük kerültek ki az ágyasok, vagy akik kevésbé voltak szépek, azoknak a cselédsors jutott. A többiek a rizsföldön, a veteményesekben, és a kastélyon kívül kaptak egyéb munkákat.  Hatsuyo és Yoko már tudta, hogy ők majd a rizsföldön fognak dolgozni, hiszen Katayama, -mert ő ment oda hozzájuk, az ostrom végén, -már közölte velük. Hatsuyo ennek ellenére megkönnyebbült. Örült, hogy nem válik egyik férfi játékszerévé sem, és Sesshoumaru még nem jött rá, hogy ki is ő valójában. Kifejezetten jó ötletnek tartotta ezt az álöltözéket, bár tudta, hogy így meg is ölhették volna. Talán van rá remény, hogy megtalálja az udvarházat is, mely alatt vagyona van elásva, és akkor talán valamilyen módon megváltja a szabadságát. Ha pedig végre szabad lesz, visszamegy Yokoval együtt a kontinensre. Rájött, hogy ostoba dolog volt így játszani a tűzzel, és nem akarta magát megégetni. Akitől a legjobban félt, most ott sétált nyugodtan és szótlanul pár lépésnyire tőle, véráztatta ruhájában. Ami a legnagyobb aggodalommal töltötte el, az, hogy egyre jobban azt érezte, hogy vonzódik ehhez a férfihoz. Míg mindig maga előtt látta azt a gyönyörű, arany szempárt, mely egy pillanatra találkozott az ő tekintetével. Már Inu no Taishot is nagyon jóképűnek találta, de ő inkább halandó unokanővérét, Izayoit részesítette előnyben. Akkor ő még szinte gyerek volt, és serdülő lányként nem volt igazán szép. Ám Sesshoumaru csak külsőleg hasonlít tökéletes apjára, akinek csodálatos külseje nemes szívet rejtett. Az öccse, Inu Yasha is jól megvolt az emberekkel, bár ő csak félig szellem. A hanyouk megpróbálnak mindkét oldalhoz közeledni, hátha valamelyik faj befogadja őket. Így volt ezzel Inu Yasha is.

A levegő forrósága már szinte elviselhetetlenné vált, főleg ebben a többrétegű ruhában, pedig az a cél, hogy minél távolabb tartsa magától a nyugati démonokat, és minél jobban meghúzza magát. Ha kiderül, hogy ki is ő valójában, ezek felkoncolják. Az emberi foglyok már alig vonszolták magukat, hiszen már több, mint fél napja mentek étlen-szomjan. A félszellemek jól bírták az iramot, de a hőség őket is megviselte. Yoko a nő ölében ült, mert már nem bírt menni, apró lábai tele voltak vérhólyagokkal. Néha elejtettek halkan egy-két szót, melyet valaki kihallgatott. Katayama nagyon hegyezte a füleit, hogy a nő hangját minél tisztábban hallja. Hatsuyot rondának találta, ám a nő csilingelő hangja felkorbácsolta minden érzékét. Sesshoumaru nem tekintett hátra, de ő is azon gondolkozott, vajon melyik nőnek lehet ilyen érzéki hangja. Egy tisztásra érkeztek, mikor hirtelen megérzett egy hűs tavat a közelben, tudta, hogy a foglyok már amúgy se nagyon bírják az iramot, ezért úgy döntött, megállnak, míg egy kicsit csillapodik a hőség, ő meg elmegy addig fürdeni.

-Itt megállunk! –mondta, mire egy megkönnyebbült sóhaj szaladt ki a foglyokból. Sesshoumaru megállt, majd hátranézett új foglyaira: -Aki szökni próbál, öljétek meg! –adta ki a nyugatiaknak a parancsot, ezután fénygömbbé változott, és eltűnt előlük. Jaken csalódottan nézett gazdája után, rosszul esett neki, hogy Sesshoumaru szó nélkül itt hagyta. A foglyok erőtlenül rogytak le a puha zöld fűbe. A démonok körbe állták őket, vagy felültek egy-egy fára. Hatsuyo egy fa tövében húzta meg magát, ölében a kis Yokoval. Katayama a nő közelében ácsorgott, hátha hallja megint a hangját. Yoko nagyon rosszul érezte magát, a szomjúságtól már teljesen kiszáradt.

-Hat… Chieko-sama…

-Doshita, (mi történt) Yoko-chan? –kérdezte kedvesen a nő.

-Nagyon szomjas vagyok…

-Nincs nálunk már víz. –Hatsuyo hangja tele volt aggodalommal. Ekkor megérezte a közelben lévő tavat. Katayama akkor sétált el mellettük. Hatsuyo letette a kislányt, és a démon elé állt.

-Mit akarsz? –kérdezte csodálkozva Katayama.

-A gyerek nagyon szomjas… -kezdte a nő.

-Nem érdekel.

-Van itt a közelben egy tó, szeretnék vizet hozni a korsómba, onegai.(kérlek) –mondta, és közben farkasszemet nézett a démonnal. Katayamát elbűvölték a nő égszínkék szemei, és a csodálatos hangja. Csak pár pillanat múlva jutott el a tudatáig, mit is kértek tőle.

-Legyen. –bólintott végül. –De elkísérlek, és ha próbálkozol, megöllek! Wakarimasu, ka?  

-Hai, arigatou gozaimashita. –hajolt meg alázatosan Hatsuyo.

-Ikuso! –mondta durván a férfi, és elindult a tó felé. Hatsuyo némán követte. Átmentek egy kisebb erdőn, egyre jobban érezték a tavat.

-A tó a fa mögött van. –jegyezte meg Katayama. –Itt megvárlak, siess!

-Hai. –felelte Hatsuyo. Mikor kilépett a fa mögül, megpillantotta a tavat. De nem csak azt! A vízben ott állt maga Sesshoumaru, és csak a hakamája fedte testét. Vizes, ezüsthaja legyezőként tapadt a hátára. Tökéletes felsőtestén csillogtak a vízcseppek. Hatsuyo teljesen ledermedt. Még sosem látott férfit, ennyire hiányos öltözetben.

-„Már csak ez hiányzott! –gondolta keserűen, de megigézve a látványtól. –Minél jobban igyekszem távol tartani őt magamtól, egyre furcsább dolgok történnek!” –ekkor Sesshoumaru rideg tekintetével találta szembe magát.

-Mit keresel itt, korcs? –kérdezte Sesshoumaru, hangjában teljes megvetéssel. A lány szólni akart, de nem jött ki hang a torkán, a férfi hangja még jobban elvarázsolta.

-Én engedtem meg neki, hogy vizet hozzon. –lépett Hatsuyo mellé Katayama, és elvette a lánytól a korsót, majd telemerítette vízzel. Valamiért nem akarta, hogy Sesshoumaru megölje ezt a nőt.

-Milyen segítőkész… -jegyezte meg gúnyosan a nagyúr, majd az egyik fülénél végigsimított egy ezüst tincset a hajában. Hatsuyo elkerekedett szemekkel bámulta a félmeztelen kutyaszellemet. Nem értette, hogy miért pont ahhoz a személyhez vonzódik, aki a legnagyobb ellensége, és minden szívfájdalom nélkül végez bárkivel. Gondolataiból Katayama mély hangja rángatta ki, amint válaszolt az inuyoukai megjegyzésére.

-Ugyan Sesshoumaru, azt akarod, hogy elpusztuljanak a foglyok, mielőtt átlépik a határt?

-Kit érdekel… -mondta közömbösen a nagyúr, majd elfordította róluk a tekintetét, jelezvén, hogy most már szeretne egyedül maradni. Katayama Hatsuyo kezébe nyomta a korsót, és intett, hogy menjenek vissza.

Már esteledett, mikor végre elérték a nyugati határt. Az este végre enyhülést hozott a nappali hőség után. Az ezüstös hold kíváncsian tekingetett ki a vékony fátyolfelhők mögül. A démonok töretlenül haladtak előre, míg a foglyok egyre elkeseredettebben próbálták meg tartani a tempót. A kis Yoko már aludt Hatsuyo ölében. Hatsuyo úgy emlékezett, hogy valahol ezen a vidéken van az a ház. Kis idő múlva meg is pillantotta a fák takarásában megbúvó, sötét, elhagyatott épületet. Csak reménykedni tudott, hogy ez az a ház, melyet keres. Jól elraktározta elméjében ezt a helyet, mert úgy gondolta, hogy amint alkalma lesz rá, ki fog ide jönni. Így töprengett, mikor kirajzolódtak messziről a hatalmas nyugati kastély körvonalai. A több emeletes, sok ablakos, díszes palota büszkén emelkedett a város fölé. Ahogy közeledtek a város felé, Hatsuyo egyre izgatottabb lett. Vajon mihez fog itt kezdeni? Fel fogják ismerni? És, ha egy megfelelő pillanatban csak úgy elszökne? Azt nem lehet, tudta, hogy, ha elkapják Nyugat határain belül, akkor biztosan megölik. Nyugat területe, pedig elég hatalmas, és rengeteg nyugati démon mászkál a városon kívül is, főleg a határok közelében. A szökés ötletét, így gyorsan elvetette. Hamarosan feltűntek a város közelében fekvő, hatalmas, elárasztott rizsföldek, melyeknek vize csillogott a holdfényben, és ezt a csillogást a kikandikáló apró, zöld növények törték meg. Hatsuyo végignézett a csodálatos éjszakai tájon, és mélyet sóhajtott. Tudta, hogy egy jó ideig majd itt fog dolgozni, bár egyetlen porcikája sem kívánta. Legszívesebben inkább edzett volna, ami már nagyon hiányzott neki. Lenézett az ölében alvó kislányra. Azon gondolkodott, vajon ez a törékeny gyermek, hogyan fogja mindennap kibírni a forró napon, vagy éppen a fülledt, párás melegben a fizikai munkát. Ahogy így töprengett, elérkeztek a város kőfalaihoz, melyeken felfegyverzett nyugati démonok járőröztek. Már messziről kiszúrták a hazatérő sereget, így szélesre tárták a hatalmas fából készült kaput. A városban futótűzként terjedt a híre, hogy hazatért a nagyúr és a serege, temérdek kinccsel. A lakosok kiözönlöttek az utcákra, hogy mindent láthassanak. Hatsuyo csodálkozva nézett végig a városon, mely lenyűgöző szépségű volt. Az utcák tiszták voltak, a házak, pedig hatalmasok és igényesek. Ferde tetejükön ragyogott a holdfény. Rengeteg díszes teaházat és vendéglőt látott, melyeknek az ereszein színes lampionok csüngtek alá. A lakosság nagy része tisztavérű szellem volt, míg a többi hanyou. Őket az is különböztette meg egymástól, hogy, míg a démonok talpig selyembe, vagy díszes vértbe voltak öltözve, addig a hanyouk egyszerű pamut kimonót hordtak, látszott rajtuk, hogy itt ők csak szolgák. Embereket itt csak nagyon keveset látott, azok is inkább az etákhoz hasonlítottak külsőre. Ők végezték a legnehezebb és a legmocskosabb munkákat a városban. Nemsokára kiértek a főtérre, mely négyzet alakú volt, és mindenféle hivataloknak a házai vették körül. A rabszolgákat először csak a háttérbe terelték, majd megkezdődött a kincsekre való licitálás. Először Sesshoumaru választott. Ő elvette magának Jinza város jelvényeit, hogy azok trófeaként mindig emlékeztessék a győztes csatára. A jelvények egy zászlóból és Jinzaburou fegyvereiből állottak. A többi tárgy nem érdekelte a nagy szellemet, ezekre már a többi vezér, nemes, hivatalnok, és bárki licitálhatott, aki meg bírta fizetni. Hatsuyo elképedve nézte, ahogy két nemes majdnem párbajra hívta egymást egy kicsiny arany Buddha szobor miatt. Aztán nem lett harc, mert megegyeztek, hogy az egyikőjük megveszi a szobrot, míg a másiké lehet egy értékes Thang-kori Kínából származó teás edény. Miután elfogytak a tárgyak, a rabszolgákra terelődött a figyelem. Kivezették őket középre, és alaposan szemügyre vették őket. Sesshoumaru kiválasztotta magának a két legszebb hölgyet, míg a többi nő a főemberekre maradt. Ekkor Katayama Hatsuyo elé lépett.

-Te, a többi korcs és ember velem jöttök. –mély hangjából megvetés sugárzott. –Megmutatom, hol fogtok lakni, és holnap reggel munkába álltok. Kövessetek!

Hatsuyo bólintott, majd elindult a vörös hajú szellem után, nagy számú katonákkal körülvéve. A város egy elkerített részébe mentek, ahol fából készült kunyhók állottak. Itt laktak azok, akik a rizsföldeken, vagy a kertekben dolgoztak. A lakók fele emberekből állott. Miután mindenkinek megmutatták a szállását, már csak Hatsuyo és Yoko maradt hátra. Őket Katayama a legszélső, és legkisebb tákolmányhoz vezette, és gúnyosan mutatott a házra.

-Íme a szállásuk, hölgyeim, remélem, megfelel kényes ízlésüknek… -vigyorodott el a férfi, majd hirtelen elkomolyodott. –A sárkány órájában (reggel 7-9–ig tartott) elindultok a földekre, majd egy felügyelő jön értetek. Wakarimasu, ka?

-Hai. –hajolt meg alázatosan a lány, bár legszívesebben leszúrta volna a férfit, a gúnyolódása miatt, de még mindig jobban járt, hogy nem az ágyában kötött ki. Annak is örült, hogy a démonok nem vették észre nagy erejű kardját, hála a Huang-Cheng mester által készített varázs kardhüvelynek, mely elrejtette a fegyver auráját.

-Helyes. –bólintott a férfi, majd hátat fordított és otthagyta őket. Hatsuyo Yokoval az ölében ment be a kunyhóba, de csak úgy tudott bejutni, ha lehajolt, mert olyan alacsony volt az ajtófélfa, melyen egy bambuszfüggöny lógott. A házban nem volt semmiféle berendezési tárgy, kivéve középen a tűzhelyet, és a felette lógó kondért, illetve egy gyékényágyat. Lefektette a gyermeket az ágyra, majd kivett a batyujából egy takarót és betakarta. Négykézláb az ajtóhoz ment, és kitekintett rajta. Látta, hogy a kunyhó mellett van egy kicsiny veteményes, illetve pár lépésnyire a háztól egy kút. A házban talált egy fából készült vödröt, és kiment vízért. Közben megfigyelte, hogy a kunyhó éppen a városfal közelében épült, ám falakon katonák mászkáltak. A kicsiny házat egy hatalmas, virágzó cseresznyefa árnyékolta be, melynek rózsaszín virágain csillogott az ezüstös holdfény. A többi kunyhó valamivel messzebb volt. Ennek örült, mert talán így könnyebb lesz kiszökni, csak ki kell figyelni, hogy mikor van őrségváltás. Visszament a házba, tüzet rakott, és a kondérba vizet tett fel. Volt még nála tealevél, és pár darab onigiri, amit még a fogadóban vett, így legalább nem éhezett a gyerek útközben. A tűz ropogására a kislány is felébredt, aki átaludta az egész vásárt. Hatsuyo kedvesen a gyerekre mosolygott.

-Felébredtél… -mondta halkan, a felelet egy bólintás volt. –Fáj még a lábad?

-Már nem. –rázta a fejét a gyermek. –Maradt még onigiri, Chieko-sama? Nagyon éhes vagyok… -mondta, és leült a tűzhelyhez.

-Tessék. –nyújtotta át Hatsuyo a maradék rizsgombócot. –Mindjárt elkészül az ocha is.

-Arigatou. –mosolyodott el Yoko, és elkezdte majszolni az onigirit. –Most már nem megyünk sehová?

-Egyelőre nem… -sóhajtott a lány. –Holnaptól a rizsföldön kell majd dolgoznunk. –közben elkészült a tea. Hatsuyo kis edényeket vett elő a batyujából, és öntött maguknak a forró italból, majd az egyiket átnyújtotta a gyereknek.

-Chieko-sama, mikor veszed le ezt a csúnya álöltözéket? –érdeklődött Yoko.

-Csendesebben, te lány! –szólt rá a gyerekre szigorúan Hatsuyo. –Még valaki meghallja! Ne feledd, a szellemeknek kitűnő a hallásuk. Nem szándékozom felfedni a valódi kinézetemet.

-Naze? (Miért?)

-Mert ha egy bizonyos személy meglát, akkor biztosan megöl. –magyarázta a nő. –Legyen ennyi elég.

-Wakarimasu. (értem) –bólintott a gyermek, majd bűnbánóan nézett az idősebb lányra. –Gomen nasai, Chieko-sama…

-Semmi baj… -simogatta meg mosolyogva a kis Yoko fejét Hatsuyo. –Csak vigyázz miket kérdezel, itt még a falnak is füle van. Kint démon katonák járkálnak, és minden rossz mozdulattal, az életünkkel játszunk. –erre a kislány összerezzent. –Shimpai shinaide, (ne aggódj) én vigyázok rád.

-Hai. –suttogta Yoko, és kiitta a teáját.

-Most már ideje lefeküdnöd, holnap kemény napunk lesz.

A gyermek nagyot ásított, és visszafeküdt a gyékényágyra, Hatsuyo odament hozzá és betakarta.

-Oyasuminasai, (jó éjszakát) Chieko-sama! –mondta a kislány, és lehunyta szemeit.

-Neked is… -felelte a halkan Hatsuyo, majd beült a sarokba az ablakkal szemben. Hátát a falnak támasztotta, és felhúzta lábait. A tűz már csak pislákolt, és egyre jobban beszűrődött az ablakon a holdfény. Az ablakot kívülről egy bambusztábla fedte, mely félig ki volt támasztva, így beengedve a holdfényt. Hatsuyo hallotta a gyermek egyenletes szuszogását, majd ő maga is lehunyta szemeit, de csak éberen aludt. Mikor a városban elkongatták a nyúl órájának kezdetét, (hajnali 5-7-ig tartott) Hatsuyo óvatosan az ajtóhoz mászott, és kikukucskált a bambuszfüggöny alól. Jól sejtette, az összes katona levonult falakról, és egy kis idő múlva újabbak tűntek fel.

-„Az őrségváltás…” -gondolta. –„Tehát, ha felfedezőútra megyek éjjel, ilyenkor kell majd visszatérnem.” –ezután visszaült a helyére, és pihent még egy kicsit. Nemsokára elkongatták a sárkány órájának a kezdetét, és ő felköltötte a kislányt. Hallotta, amint odakint mozgolódás támadt, felkeltek a többiek is. Egy éles hang hasított bele a hajnalba:

-Kifelé mindenki! –egy démon járkált katonákkal körülvéve a kunyhók között, ő felügyelt a szolgákra. Hatsuyoék is kimentek a házból, látták, hogy már minden szolga lassan elindult, és katonák kísérték őket. Ők is beálltak sorba. Először egy raktárhoz mentek, ahol minden földműves kapott egy kapát, vagy egyéb szerszámot a munkájához, majd elindultak a városon kívülre a földekre…

Folyt. Köv.