3.      Fejezet: A szárnyatlan pillangó

            A lány csendben előlépett, nem volt más választása. Pláne ma nem, az újhold második napján, ma éjjel ember lesz. Vékony kis alakja szinte elveszett a szellem előtt. Felnézett a nála két fejjel magasabb férfira. Hosszú pillanatokig csak farkasszemet néztek. Furcsa volt. Ott állt ez a törékeny teremtés, látszólag minden félelem nélkül, sőt kifejezetten pimasznak tűnt, ahogy nyíltan méregette a szellemet.

            - Ki vagy te? – ismételte az makacsul újra meg a kérdését.

            - Nisan. –felelte a lány.- És te?

            - Nem tudom miért kéne elmondanom.

            - Miért ne mondanád?

            - Mert nem is ismerlek.

            - A nevemet már tudod. De én nem a tiédet.

            - Sesshoumaru. Most boldog vagy? Hayano…- az utolsó szót olyan mélységes           megvetéssel ejtette ki, ahogy azt csak egy tisztavérű szellem tudja. – És ezek mellett             még Naraku szagától is bűzlesz. Undorító.

            - Bántja az orrod?! Kutya…

            - Az… Úgyhogy kénytelen leszek téged megölni.

            Inuyasha és Kagome már a városban cirkáltak, a fiú morcosan piszkálta a piros baseballsapkát a fején. Végignézett a lányon. Valahogy másnak látta. Sokkal… szebbnek. Eszébe jutott, hogy kezd meghülyülni. Hogy ilyeneket gondol… Még hogy Kagome szép. Ezt nevetségesnek tartotta. Orrát facsarta a nagyváros bűze, de igyekezett nem foglalkozni a dologgal. Nézte a „robogó szekereket” és a furcsa ruhás embereket maga körül. Most csodabogárnak érezte magát a kimonójába.

            „ Legalább a bájgúnár nincs itt” mondta magában, amikor eszébe jutott a Kagome táskájában talált kép. A barátaidtól és Hoyotól 3 lány volt a képen és egy ismeretlen fiú, ez zavarta. Sokat adott volna, ha tudja, hogy milyen szálak fűzik a lányt Kagoméhoz. De addig is marad a találgatás.

-         Fucsa emberek – nézett maga elé a hayanou.

-         Nekik te vagy az – mosolygott rá Kagome, Inuyasha úgy érezte mintha kisütött volna a nap.

-         Akkor is… Ostoba emberek az ostoba bűzölgő szekereiken – Kagome erre nem szólt semmit csak megcsóválta a fejét és ment tovább, nem is törődve a bámészkodó tekintetekkel.

            Nisan elkerekedett szemekkel nézett fel a férfira. Átkozta magát. Legalább egyszer tudná tartani a száját. Most nagyon nagy bajban van. Ez a szellem lenyeli keresztben. Az övén függő késekre nézett és vett egy nagy levegőt, de nem fogja egykönnyen odaadni az életét.

-         Meg akarsz ölni? – kérdezte színtelen hangon. A szellemet méregette a gyengepontjait kereste.

-         Meg. – a férfi nem látszott túlságosan idegesnek.

-         Mit tettem ellened?

-         Bántod az orrom, Naraku szolgája vagy. Nekem ennyi elég.

            „Naraku elszökött szolgája” tette hozzá gondolatban a lány „ Most aztán nyakig benne vagyok. Csak tudnám, hogy fogom én lebeszélni erre a harcról…”

            Ekkor nem várt segítséget kapott. Apró lábak dübörögtek a földön, egy kislány szaladt kinyújtott kézzel a szellem felé. Arcán elömlött a boldog mosoly. Még nem vette észre a másik alakot. Egyszerre villant össze a tekintetük a szellemmel. De hát, ugye a pillangók légiesen könnyűek, a lány szinte súlytalanul indult a gyerek felé. Egy fontos másodperccel előbb, mint az ellenfele. Amint a gyerekhez ért maga elé kapta mint egy pajzsot. Undorodott magától, de meghalni se akart.