2. fejezet

Előjáték a leszámoláshoz

A nap szikrázóan sütött le a Nyugati kastélyra. A városfalon kívül emberek tömegei dolgoztak a rizsföldeken. A démonok, pedig különösen izgatottak voltak, mert készültek a háborúra. Mindenki nagy zsákmányra számított, hiszen Jinza város rendkívüli gazdagságáról, jó termőföldjéről, na meg szép nőiről volt híres. Az ostoba Jinzaburou felhívta magára a figyelmet, hogy Nyugat ura ellen kísérelt meg merényletet. Arra nem számított, hogy Sesshoumarunak mindenhol jól tájékozódott kémei vannak, még a teaházakban is. Ugyanis Jinzaburou egy teaházban saketól ittasan fecsegte ki az egyik szajhának titkait. A lány már másnap értesítette szeretőjét, Kamatarit, -aki selyemkereskedőnek álcázva telepedett le pár hónapja a városban, hogy szerelme közelében lehessen,- hogy mit mondott neki Jinzaburou az éjjel. Kamatari erre rögtön postagalambot küldött Sesshoumarunak, majd kiváltotta szeretőjét, és eltűnt a városból. Tudta, ugyanis, hogy csak napok kérdése és a város talán a földdel lesz egyenlő. Ebben nem sokat tévedett. A démonok harci kedve ugyanis óráról-órára fokozódott.

Sesshoumaru miután ellenőrizte a többi démont, hogy rendesen edzenek-e, a kertben álldogált, hátát egy hatalmas, virágzó cseresznyefa törzsének támasztva. A fa előtt egy kisebb méretű tavacska terült el, melynek szélén egy kicsiny szökőkút ontotta vizét a tóba. Sesshoumaru a víz tükrén ringatózó színes liliomokat bámulta. A tó szélén Jaken ült, szorosan ölelve hatalmas kétfejű botját. Sesshoumaru nagyon unatkozott, szórakozni akart, vért kívánt. Azon gondolkodott, hogy elhagyja estig a kastélyt, és áldozatok után kutat. Gondolatait tettek követték, majd lassan elindult a fal irányába. Jaken feleszmélt és elkezdett ura után rohanni.

-Hová mész nagyuram? –szaladt a férfi után, ahogy csak apró lábai bírták, de elhasalt. –Chotto matte, Sesshoumaru-sama!(várj, Sesshoumaru-sama)-kiabált, majd felpattant és újból futni kezdett. A férfi megállt, majd félig hátrafordította a fejét. A kis kobold beérte, majd a démon prémjére ugrott. A kutyaszellem felmordult, majd egy hatalmas ugrással a levegőbe emelkedett, és pár pillanaton belül a kastély már csak apró foltként látszott a hátuk mögött. Jaken erősen kapaszkodott a férfi prémjébe, mely hatalmas palástként úszott a démon után a levegőben. Miután átlépték a nyugati határt a férfi leszállt a földre, majd Jaken is leugrott a prémről.

-Mit szándékozol tenni, nagyuram? –kérdezte a férfit a kobold.

-Gondoltam, szórakozok egy kicsit. –felelte nyugodt hangon Sesshoumaru, aki egy falut érzett a közelben. –Ikuso!(menjünk) –adta ki a parancsot, és elindult a falu irányába.

-Hai, Sesshoumaru-sama! –mondta a Jaken és követte a férfit, aki most nyugodt, lassú tempóban haladt. Átmentek egy zöldellő erdőn, de egy teremtett lélekkel sem találkoztak. Mikor az erdő szélére értek, már láthatóvá vált a település. Az emberek szorgosan újították a házaikat, melyeket az éjjeli földrengés tett tönkre. Néhány faház már állt, a tetejükön férfiak kopácsoltak, hogy megerősítsék a tetőszerkezetet. Az asszonyok saket, ocha-t (tea), és levest vittek a dolgozóknak. Ez a látvány fogadta a fa mögül kilépő Sesshoumarut és Jakent.

-Nézd nagyuram, egy falu! –kiáltott fel Jaken.

-Azt én is látom. –morogta a nagyúr.

-Életben hagyod őket?

-Ne légy ostoba! –hangja közömbös volt. –Ikuso! –majd lassan elindult a falusiak felé.

A tetőkön lévő férfiak egyből észrevették a falu felé közeledő furcsa kinézetű férfit. Rémülten ugráltak le a földre, és kiáltoztak.

-Youkai! Youkai! – erre eszeveszett futkosásba kezdtek, és mindenki felkapott valami tárgyat, amit fegyverként lehet használni. Sesshoumaru most már futásba kezdett, majd elkapta az első áldozatát, egy férfit, aki kapát szorongatott a kezében. Sesshoumaru a magasba emelte a szerencsétlen embert, akinek meghűlt ereiben a vér, ahogy a szellem aranybarna, rideg szemeibe nézett. Szerencsétlennek ez volt az utolsó, amit életében láthatott, mert a szellem a másik kezével átszúrta a felsőtestét a szívénél, majd a többi ember közé hajította az élettelen testet. A falusiak most már önvédelemre helyezkedtek be, a nők, a gyerekek és az öregek elbújtak. Sesshoumaru megvető tekintettel mérte végig az őt körül álló, reszkető parasztokat.

-Szánalmas… -sóhajtotta, majd egyik kezét felemelte. Ujjai sárga fényben derengtek. Az emberek még jobban reszkettek, és lassan hátrálni kezdtek. De hiába, mert Sesshoumaru elegánsan megfordult a tengelye körül, miközben egy sárga energia ostor csapott ki kezéből, és ez darabokra tépte azokat, akik a közelében voltak. Sesshoumaru méltóságteljes tartásban állt a szerencsétlenül járt falusiak testrészei között, majd elindult, hogy felkutassa a túlélőket, melyekkel egyenként óhajtott végezni. Jaken örömtáncot járt az emberi maradványok között, és dicsőítette nagyura „hőstetteit”.

-Sesshoumaru-sama, milyen nagyszerű vagy! –kiáltotta és botjával arrébb lökött egy emberi fejet. –Úgy kell nektek, mocskos alsóbbrendű halandók! Az én nagyuramnak nincsen párja a harcban! –tette hozzá csillogó szemekkel, de Sesshoumarut most más kötötte le. Az emberi szívverésekre koncentrált. Elindult egy faház felé, ahol két nő lapult. A bejáratnál megállt, és egyik kezével belecsapott az ajtófélfába. A ház kártyavárként dőlt össze, szem elé tárva a két reszkető nőt. A két nő utolsó képe az volt, hogy egy karmos kéz közelít feléjük, majd mindent elborított a vér. Miután végzett minden élő emberrel, egyenes tartással elhagyta a romokban álló falut, Jakennel együtt. A takarítást a halálmadarak és a kutyák vették át. Sesshoumaru elindult vissza a kastélyba, azon az úton, amelyiken jött. Az erdő másik végén egy kellemes vizű patak csörgedezett. A nagyúr lemosta benne véres kezeit, majd lecsatolta a páncélját, levette a prémjét és lábbelijét, és belegázolt a hűs habokba. Le akarta mosni ruhájáról az emberek undorító vérét. A patak legmélyebb része derékig ért neki.

-Jaken! –szólt a parton várakozó kis szellemnek. –Mosd ki a prémem!

-Hai, Sesshoumaru-sama! – felelte Jaken, majd nekilátott a feladatának. Közben csodálkozva nézte a fürdőző kutyaszellemet. Sesshoumaru lebukott a víz alá, majd mikor feljött, hátravette hosszú, ezüstszínű haját, melyről a csillogó vízcseppek, mint apró drágakövek hullottak vissza a patakba. A férfi testére rátapadt a fehér haori, tökéletes izmai kirajzolódtak alatta. Sesshoumaru, miután a vér eltűnt a ruhájából, kijött a vízből, és megszárítkozott a forró napon. Közben Jaken is kimosta a hófehér prémet, és némán üldögélt gazdája mellett. Miután a férfi megszáradt, visszacsatolta súlyos vértjét, felvette fekete cipőit és fehér szőrméjét, és elindultak haza.

A nap lenyugodni készült, narancssárga korongja megadóan ereszkedett lefelé a horizonton, hogy átadja helyét az ezüstös holdnak. Egy hétéves kislány, remegő lábakkal közeledett a romokban heverő falu felé. Ő itt lakott egykor, de elszökött anyjától, hogy játszhasson a szomszédos falu gyerekeivel. Ahogy meglátta az összedőlt házakat és a tetemeket, azt kívánta, bárcsak inkább kikapott volna szüleitől, mint ahogy azt remélte. Végigsétált a véráztatta földön, az élettelen testek között, a kutyák elszaladtak, szájukban egy-egy véres húsdarabbal, és a halálmadarak felreppentek, hogy aztán ismét ráüljenek egy másik testre, folytatva a lakmározást. Nem tudta felfogni mi történhetett. Talán a sors bünteti, mert rossz kislány volt, és elszökött reggel otthonról? De miért így? És ki tehette ezt? Szemeiből patakzottak a könnyek. Térdre esett, és a mészárlás eredményét bámulta. Hallotta a kutyák morgását, amint egymással, vagy éppen a hollókkal veszekedtek a tetemek felett. Aztán hirtelen egy ló nyihogására lett figyelmes, és hangos szárnycsapásokra. Arra fordította tekintetét, és látta hogy egy lovas közelít felé, a hullaevő madarak ettől ijedtek meg, és szálltak fel. Mikor a ló odaért mellé, fekete köpenyes lovasa lepattant hátasáról, és megállt felette. A kislány könyörögni kezdett:

-Kérem, ne bántson…

-Nem akarlak bántani. –egy kellemes női hang szólt hozzá. A hang tulajdonosa leguggolt mellé, majd levette a fekete csuklyát a fejéről. Egy gyönyörű nő tekintett most rá kedvesen az égszínkék szemeivel. Hosszú, kékes-fekete haja a vállaira omlott. –Mi a neved? –kérdezte kedvesen, és megsimogatta a kislány fejét, aki már nem félt az idegentől.

-Yoko… -suttogta a gyermek.

-Az én nevem Hatsuyo. –mondta a nő.

-Hatsuyo-sama, nem tudod, ki tehette ezt? –kérdezte szomorúan a gyerek.

-Egy gonosz szellem volt. –felelte Hatsuyo, aki érezte a szellemi aurát. –Gyere, tarts velem, itt már nincs semmi keresnivalód.

-Rendben. –bólintott a kislány. –De hová megyünk? –kérdezte, miközben felszálltak a lóra.

-Van nekem egy nagy városom, Mitsuya, amit nagyon régen elhagytam. –magyarázta a nő.

-Akkor te hercegnő vagy? –csodálkozott a kislány.

-Úgy is mondhatjuk… -mosolygott a nő, majd elvágtattak Mitsuya felé.

Mitsuya városa semmit sem változott a hosszú évtizedek során, csak a lakosság volt új. Megtalálhatóak voltak itt emberek, szellemek és félszellemek egyaránt. Nem volt ki, -és bejárási tilalom ezért Hatsuyo és Yoko minden ellenőrzés nélkül bemehettek. A város tiszta utcáin nagy volt a tömeg. Hatsuyo a városkapuban kikötötte a lovát, és elindultak be, a kastély felé. Yoko szorosan fogta a nő kezét, hogy el ne veszítse a tömegben. A sokaság mindenféle népből tevődött össze. Járkáltak itt szamurájok, papok, kereskedők, helyi lakosok és gésák egyaránt. A város kereskedelmi negyedében vendéglők, ivók, raktárak és teaházak sorakoztak. A teaházak, vendéglők és ivók ereszein színes lampionok csüngtek alá. A vendéglőkből különböző ételek illata szivárgott ki az utcára. Hatsuyo úgy gondolta, hogy mielőtt a kastélyba megy, megáll egy vendéglőben, hátha megtud valamit arról, hogy mi történt a városban, míg ő távol tartózkodott.

-Yoko-chan, nem vagy éhes? –kérdezte meg kis védencét, a felelet egy bólintás volt. –Akkor bemegyünk ide, -mutatott az egyik vendéglőre, -és eszünk valamit. Így is tettek. Leültek a vendéglőn kívül elkerített faasztalok egyikéhez. Nemsokára megjelent egy termetes asszonyság, aki halványsárga kimonót viselt, és barna hajára fehér kendőt kötött.

-Konnichiwa! –mosolygott kedvesen az új vendégekre. –Mit kérnek?

-Konnichiwa! –köszönt vissza Hatsuyo. –Sült halat kérnénk rizzsel, és ochával.

A nő bólintott, majd eltűnt a vendéglő bejárataként szolgáló bambuszfüggöny mögött.

-Szép nagy városod van. –jegyezte meg kedvesen a kislány.

-Hai. –felelte csendesen a nő. –Csak már régen nem voltam itt…

Ekkor visszatért az asszony, és hozta az ételeket. Letette az asztalra, majd indult volna vissza a dolgára, de Hatsuyo utána szólt:

-Kérdezhetek valamit?

-Hai. –mosolygott a nő.

-Danjurou-samához jöttem… -mondta, de nem tudta befejezni, mert a vendéglős közbeszólt.

-Danjurou-sama már több mint tíz éve halott. – kiáltott fel az asszony.

-Nan desu, ka? (mi van?) –kerekedtek el a lány szemei.

-Honto…(igaz) –hajtotta le a fejét az asszonyság. –Mitsuya városát, már évekkel ezelőtt elfoglalta, Nyugat ura, Sesshoumaru-sama. Danjurou-sama elesett a harcban. Most Sesshoumaru-sama egyik daimjoja irányítja a várost, Gesshin-sama. Talán ismerted Danjurou-samát?

-Hallottam róla… -sóhajtotta a lány. –Köszönöm a felvilágosítást. –majd kifizette az ételt. 

-Szívesen. –mondta az asszony, és visszament a vendéglőbe. A kislány nem értette, miről van szó, így csendben nekilátott az ebédjének. Hatsuyo úgy érezte egy falat se megy le a torkán. Most tudta meg, hogy hű embere Danjurou halott, és ő földönfutóvá vált. Ami a legrosszabb az egészben, az, hogy a rettegett férfi tulajdonában van egyetlen birtoka.

-„Szegény Danjurou, -gondolta. –halálával nagy szolgálatot tett nekem… Így elkerültem az összecsapást Sesshoumaruval. Most már nincs hová mennem… Vagy mégis? Ott az udvarház, amely alá vagyonomat rejtettem… De vajon az is Nyugat területén van már? Meg kell találnom…” –majd nagy nehezen elfogyasztotta ebédjét.  Már a kislány edényei is üresek voltak.

-Menjünk, Yoko. –mondta, és elindultak kifelé a városból. Útközben a kislány megkérdezte:

-Miért megyünk el, Hatsuyo-sama?

-Ez a város már nem az enyém. –magyarázta a nő. –Amíg távol voltam, Nyugat ura elfoglalta ezt a területet, így semmi keresnivalónk itt.

-Akkor, most hová megyünk?

-Van még egy házam valahol, megkeressük. –Felelte Hatsuyo, mire a kislány mosolyogva bólintott. Nemsokára kiértek a városból, felültek a lóra és elindultak, hogy megkeressék az elhagyatott udvarházat.

Már közeledett az este, de még mindig nem találták meg a házat. Hatsuyo úgy gondolta, jó lenne szállást találni éjszakára. A két lány most sétált, elfáradva a több órás lovaglás után, a zöldellő fákkal szegélyezett, poros földúton. A messzeségben egy város körvonalai rajzolódtak ki. A város egy dombra épült, és fal vette körül. A városfalon kívül, az egyik oldalon hatalmas, vízzel elárasztott rizsföldek terültek el. A díszes palota a domb tetejéről méltóságteljesen tekintett le a síkságra. Hatsuyo és Yoko útközben ellenséges szellemekkel nem találkoztak, csak néhány szamurájcsoporttal, akiknek alázatosan fejet hajtva álltak félre az út szélére.

-Nézd Hatsuyo-sama, ott egy város! –mutatott előre Yoko, látván az óriási települést.

-Hai. –bólintott a nő. –Keresünk ott szállást éjjelre, jó lesz így?

-Hai. –mosolygott a kislány. Közben a nap már elbújni készült a dombok között, és a tájat narancssárgára festette. Nemsokára megérkeztek a városba. A városkapura ki volt írva, hogy Jinza. Kerestek egy fogadót, ahol Hatsuyo szállást, vacsorát és fürdőt kért. Miután mindketten megfürödtek, megvacsoráztak. A lány kivett batyujából egy barna kimonót, és azt öltötte magára. Yoko már lefeküdt aludni az egyik futonra. Hatsuyo eloltotta a szobában lévő mécseseket, hogy azok ne zavarják a gyermek álmát. Ő maga, pedig kiült a genkanra, és a shoujit félig nyitva hagyta, hogy a friss esti levegőt becsalogassa a fülledt szobába. Hátát nekitámasztotta a fogadó falának, és térdeit felhúzta. Az Adauchi-tou-t maga mellé tette, hátha szükség lehet rá. Most nem volt rajta a fekete köpeny, csak a barna, bő pamutkimonó. Hosszú hajába belekapott a hűs esti szél. A városban már elkongatták a patkány órájának kezdetét. (este 11,- és hajnal 1 közötti idő) A fogadó kertje kicsiny volt és gyönyörű. A lány élvezte ezt a csendet és harmóniát, melyet az ízlésesen berendezett, holdfényben úszó kert árasztott magából. Elmélyülten nézte a színes virágokat, és a szentjánosbogarak táncát. Nem is gondolta, hogy nemsokára gyökeresen megváltozik az élete. Ugyanis az a személy, akitől rettegett megállíthatatlanul közeledett a város felé, több százfős, tisztavérű démon hadseregével…

Folyt. Köv.