Másolat
ivicicamica 2007.02.25. 13:41
Tizenötödik és egyben utolsó fejezet...
15. FEJEZET
Az egész csapat az új jövevényre meredt. Az udvaron megállt a harc. Dermedten nézte mindenki a nőalakot a falon.
- Kikiyo? – Kagome döbbent hangja törte meg a csendet. A három lány egymást nézte. Ám hiába minden tekintet nem foghatták fel amit láttak. Ikrek is lehettek volna. Furcsa, ám hatalmas erővel bíró miko ikrek. Inuyasha érezte ahogy az ereiben meghűl a vér.
„Az nem lehet!!!” futott át az agyán. „Hogy kerül ide??? Nem akarom!!! Meg fogják csinálni azt a varázslatot. És ha túl hajtják magukat??? NE!!! MIYOKO NE!! És te se Kagome! Ne öljétek meg magatokat!”
- Teljes életnagyságban – egy könnyed mozdulattal leugrik az udvarra. – Akkor kezdjük!
- Mit is? – Sango értetlen tekintettel nézz egyik papnőről a másikra.
- A varázslatot – Miyoko igyekszik megnyugtatni a torkában dobogó szívét és nyugalmat parancsolni magára. Tudja, hogy most borotva élen táncolnak. Egy apró hiba is az életükbe kerülnek.
- NEM ENGEDEM!!- Inuyasha megáll a lányok előtt. – Ez öngyilkosság!!! Miyoko nem csinálhatod meg!!!
- Inuyasha… meg kell. Csak drukkolj értem. – a lány csendes hangja és szelíd mosolya észre téríti a fiút és még egy utolsó öleléshez magához húzza.
- Aztán el ne merd rontani.
A lányok egymásra néznek. Alig észrevehetően bólintanak. Kagura, aki még mindig nem ocsúdott fel a meglepettségből amikor Miyoko egy jól irányzott kézlendítése után-hála a telekinetikus erejének- a falhoz repült és ott ájultan rogyott össze. A katonák szűkölve hátráltak a kert falai felé. Halkan nyöszörögve nézték a lányokat.
Mintha parancsszóra kezdték volna egyszerre hagyta el a szájukat az addig mindannyijuk számára ismeretlen szöveg. Fehéren izzott körülöttük a levegő, vibrált mint amikor a gyertya körül örvénylik a meleg. Földöntúli hangú kórus szólalt meg a semmiből és mindenhonnan ugyanazt a pár sort ismételve. Ismeretlen zagyva nyelv volt, csikorogva beszélt dobhártyarepesztően fel-felsikoltva a mondatok végén.
Csak a lányok beszéltek „földi nyelven” de azok is. Olyan régies volt. Több száz éve nem használtak már ilyen felépítésű nyelvet. Túl sok jelző, túl kevés idő. Volt idejük azoknak akik beszélték. Ajkukról az égre szállt az ige.
„ Az idő kereke, örökké forgó, örökké zúgó, örökké búgó,
Idő kereke csikorogva lassulj, nyikorogva lassulj,
Lassan biztosan lassulj, lassulj,
Majd állj meg zökkenve, hökkenve, nyekkenve,
Időfolyam csillapodj, időfolyam állapodj,
MOST!”
Kánonba szólt az ének. Az égig körbe a várban. Mintha lassítva tekernék a filmet, kis csapatunkon kívül, úgy mozgott mindenki, vontatva, nyögve, küzdve az egyre lassuló idő ellen. Küzdve, bár tudták, hogy nincs esélyük győzni, hisz a varázslat óhatatlanul béklyóba zár mindenkit, aki csak a környéken van.
És sötét…
Hangok. Emberek a lányok körül. És egy démon is. Fojtott beszéd. Miyoko tétován kinyitja a szemét és feltekint a fényes napra. Hunyorogva elfordul és meglátja Inuyasha aggódó arcát.
- Hogy kerülök ide?
- Felébredtél végre!!! – a szellem magához szorítja a lányt. – El se tudod képzelni mennyire aggódtam…
- Hol vagyok? – felnézz az aranysárga szempárba.
- Kaede falujába.
- Hogy kerültünk ide??
- Mi hoztunk ide titeket. Elájultatok. 5 nap telt el azóta. Én…. Én már azt hittem soha nem ébredsz fel… - szenvedélyesen megcsókolja a lányt.
- Úgy nézz ki zavarunk – vigyorodik el Miroku mire a szerelmesek zavartan- és persze nyakig vörösen- szétugranak.
- Hol vagyok? – ez az erőtlen hang Kagométól jön, miközben felül.
- És én? – Kikiyo is kábán tekint fel a társaságra.
Ekkor Kaede lép be a kunyhóba.
- Felébredtek? – de választ se várva folytatja – Akkor most már rendbe jönnek.
EPILÓGUS
Inuyasha és Miyoko egy sziklán ül és bámulja a csillagos égboltot. Éjfélre jár az idő az egész estét átbeszélték. Miyoko csendesen a fiú mellkasának dől és feltekint az aranysárgaszemekbe.
- Én… - kezdene bele Inuyasha.
- Tudom mire gondolsz. És igen. Együtt leszünk. Örökre.
Vége
|