Egy óra múlva Miroku közeledő alakok lépteire lett figyelmes, Kohaku volt az Kirarával és az ikrekkel.

-Szia Kohaku.- köszöntötte a szerzetes.

-Ó, szia. Sango… ó nahát!- ujjongott a fiú.- Fiú vagy lány?

-Kislány, Mey.

-Unokahúgom van!- lelkendezett.- Nem szokott ilyen sokáig maradni, aggódtunk miatta.

-Nagyszerű nővéred van, ahogy végig csinálta, az valami bámulatos volt.

-Ne feledd, hogy az ikreket egyedül szülte, illetve Kirarával.

Miroku szíve elszorult, ha arra gondolt, hogy a lány egymagában szenvedett.

-Hol van Sakumoto?

-Ó, ő már nem velünk él.

-Mi? Mért?- hőkölt hátra a fiú. ”Hogy hagyhatta itt a feleségét egy gyerekkel.”

-Miután megütötte a nővéremet, elküldtem.- jött az egyszerű, de sokkoló válasz.

-MIT CSINÁLT?- kelt ki magából Miroku, olyan dühös lett, hogy úgy érezte, mindjárt felrobban.- Ha a kezeim közé kerül az a szemét én megölöm! Hogy merte?- megpuszilta az alvó lányt.

-Mért tette ezt?

-A nővérem feleselt neki, nem hajtott végre valamit.- többet nem akart mondani.

-Vagy úgy.

A szerzetes segített a gyerekeknek tábort verni, Sango nélkül nem akartak visszaindulni.

Reggel Miroku arra ébredt, hogy Sango a kislányt eteti, Hayao pedig érdeklődve nézi a kis jövevényt.

-Ana, ki ez?

-Ő a kishúgod, szívem.- mosolygott rá a fiúcskára.

-Akkor játszhatok vele?

-Most még nem, túl kicsi hozzá.

-Akkor Mitarayjal és Kohakuval játszok.

-Jó. Menj csak.- a kis Hayao felkeltette öccsét és már futottak is.

-Sango, kérdezhetek valamit?- fordult hozzá a szerzetes.

-Most is azt tetted, de nyugodtan.

-Igaz, hogy megvert?- próbált higgadt maradni, de nem igazán sikerült.

-Nem, csak megütött. De megérdemeltem, igaza volt.

-Micsoda? Hogy mondhatsz ilyet? Mit kért?

-Azt nem mondhatom el.- rámosolygott alvó kislányára.

-Megütött és én nem voltam veled. Ha ott lettem volna, ez nem történik meg.

-Már nem fog.

-Tudom, elment.

-Igen, nekünk is mennünk kéne. Gondolom téged is várnak haza, nem igaz?

-Hát…

Percekkel később már búcsúzkodtak, fájdalmas volt az elválás, de egyik sem mutatta.

Miroku kijött az erdőből kíséretével, mikor ismerősökbe bukott.

-Inuyasha, Kagome, Shippou!

-Miroku! Nahát, te itt?

-Vadásztunk, látom megszületett a babátok.

-Igen, ő kisfiúnk, Kai. Egy hónapos. Hát nem édes?- Kagome imádta a kicsit.

-De, nagyon szép. Gratulálok.- fordult Inuyashához.

-Kösz.- Inuyasha büszkén kihúzta magát.- Épp Sangohoz indultunk, megmutatni a fiunk, és megnézni, hogy ő hogy van.

-Igen, nem sokára szülni fog.- helyeselt Shippou.

-Találkoztam vele.- mondta Miroku.- Segítettem világra hozni a kislányát.

-Mi? Tényleg?- döbbentek le.

Egyszer csak egy újabb csapat lovas tűnt fel élükön egy csodálatos hercegnővel.

-Miroku, mi tartott ilyen sokáig?- esett neki köszönés helyett Noriko.

-Hosszú. Mért jöttél elém?

-Hiányoztál,… a fiadnak is.- mutatott egy 6 éves kisfiúra.- Á, itt vannak a régi társaid! Ó, és szaporodtak.- nézett rosszindulatúan a babára.- És hol van az a szellemírtólány?

-Valószínűleg a falujában újonnan született kislányával.- Kagome a pokolba kívánta a nőt.- Miroku segített a szülésnél, ezért késett.

-Ó, igen?- tekintete villámokat szórt.- Csodálatos, még egy éhes száj. Ideje mennünk. Drágám, búcsúzz el a barátaidtól és menjünk.- búgta Noriko a férjének.

-Hát akkor, sziasztok, minden jót!- köszönt el a szerzetes.

-Ó, Miroku, várj! Hogy hívják a kislányt?- kérdezte Kagome.

-Meynek. Gyönyörű név, nem?- tekintete a távolba révedt.

-De. Gratulálok.- csúszott ki Inuyasha száján, mire mindenki furcsán nézett.- Hupsz!