Ami azt illeti nem sok időt töltöttek pihenéssel, miután mindenki megnyugodott tovább folytatták útjukat. Estére egy faluba tértek be, mivel Mirokun látszott, hogy fontos ember ingyen is elszállásolták őket a legjobb fogadóban.

-Ó, nagyon köszönjük a kedvességét, és a családjáét.- Miroku itt a fogadós lányára nézett.- Kisasszony, boldoggá tenne, ha lenne a gyermekeim anyja.- megfogta a kezét.

-Ó, hát szívesen!- pirult el a lány.

A többiek mind Sangora néztek, akin semmiféle érzelem nem látszott.

-Miroku, tudtommal a feleséged nem örülne egy vetélytársnak.- mondta Kagome.

A hallottak alapján a lány elviharzott.

-Áh!- a szerzetes csalódottan lehajtotta a fejét. Később átvette szerzetesi ruháját, ebben jobban érezte magát.

Vacsora után, Kagome Shippout lefektette aludni, és kiültek a kertbe Inuyashával. Sango és Miroku pedig sétálni ment, külön-külön, de valahogy mégis egymásba botlottak.

-Kellemes este van, szépek a csillagok.- hívta fel a lány figyelmét a szerzetes.

-Valóban.- leült egy padra és onnan nézte az eget. A fiú is letelepedett mellé.

-Nem is beszéltünk azóta kettesben, hogy…

-Ez így van rendjén, mindketten családos emberek vagyunk.

-Hát, igen. … Sango, te boldog vagy?

-Persze, van két édes kis fiam, akiket mindennél jobban szeretek, több nem is kell.

-És Sakumoto?- Miroku egy kicsit örült, hogy őt kifelejtette a lány.

-Ó, ő nagyon jó férj és szeret engem, elégedett vagyok az életemmel.- hazudta.

-De Te szereted őt?

-Ez természetes. Mért ne szeretném?- lepődött meg Sango, ennyire nyilvánvaló lenne?

-Csak azt hittem… de mindegy.- ez a válasz elkeserítette, belenézett a lány szemébe.- És velünk mi van?

-Mi lenne? Semmi, annak már rég vége.

-Aha, abban reménykedtem, hogy…

-… elhagyom érted Sakumotot?!- fejezte be.- Hogy képzelhetsz ilyet? Olyan férjem van, akit meg sem érdemlek, annyi mindent tett értem. Hogy dobhatnám el? Azt hitted, hogy itt hagyom a családom csak, hogy a szertőd lehessek?!- esett neki.

-Bocsáss meg, hogy ilyesmi fordult meg a fejemben. Kérdezhetek még valamit?

-Igen.

-Akkor, szerettél?

-Ezt inkább én kérdezhetném.- már megint kapart a torka.

-Nem válaszoltál.- miközben beszélt a lány ajkait figyelte.

-Most tekintesz másodszor útszéli cafkának! Egyébként is mit számítana ez már?! Egyikünknek sem jelenthetett sokat a másik, mert akkor már egy családunk lenne.- elfordította a tekintetét közel állt a síráshoz, de ígéretéhez híven nem fog könnyeket ejteni. Egy szót sem gondolt komolyan, amit mondott, ő nagyon szerette még most is a fiút, de nem akarta, hogy bántsa.

-Szóval úgy gondolod…

-Persze, amúgy sem akartam magamat rád erőltetni, nem engem választottál.- most már nyíltan beszélt.- A te érzelmeid napnál is világosabbak…

-Mire gondolsz?

-Nem vagy valami hűséges Norikohoz, igaz?- kerülte ki a válaszadást.

-Ezt most mért kérded? Nem csaltam meg, nem is látom túl gyakran.

-Megszakad a szívem.- mondta kicsit ironikusan. Feltámadt a szél, Sango haja meglebbent a szélben.

”Milyen gyönyörű,… csak nem zavarja, de hát azt mondta, hogy vége!”

-Azt hiszem, bemegyek, hideg lett.- és már indult volna, mikor Miroku átölelte a vállát. Mindketten meglepődtek a mozdulaton, de kellemes melegség áradt szét testükben. A lány tért vissza előbb a földre.

-Ne…- elhalt a hangja, nagy szünet- így még nehezebb lesz!- és kitépte magát a fiú karjai közül.

Szinte berohant a szobájába, némán zokogott, lefeküdt aludni.

Addig kinn…

-Ezt meg mért mondta? Hogy értette? Csak nem? Nem, az nem lehet.