Az esküvő óta már nyolc hónap telt el és Kagome a kilencedik
hónapban volt. A hasa szépen kigömbölyödött, a lába akkora volt mint
egy hordó, mindig fájt a háta és mindig jégkrémet evett. Állítólag aki
sok jégkrémet eszik annak lánya lesz ez persze ritkán jön be. De még
így is Kagome hősiesen viselte a terhessége csodálattal teli
megpróbáltatásait. Hoyo ahol tudott segítet már amikor nem dolgozott
és Kagome anyja is ott sürgött lánya körül. Persze Kagomét a barátnői is körülrajongták, szóval mindenki leste minden óhaját. Kagome élete maga volt a tökéj hisz mindenki ilyen életről álmodik, ahol mindene megvan és mindenki szereti. De Kagome tudta, hogy ez a világ nem olyan mint amilyennek kívülről látszik. Lehet, hogy azt látod, hogy egy embernek mindene megvan és, hogy tökéletes, de ami az állarc alatt van azt te sose látod. Az ember a külső alapján ítél sose számított a belső érték, a belül rejtőző kincs. Kagome élete akár az álom, de valami még is űrt hagyott lelkében és mély sebet ejtett szívén. A hiányt amit érzett csak születendő gyermeke tudta betölteni, de a seb sosem gyógyul már be. InuYasha örökre bevéste magát a szívébe és arcától, haja illatától, a közös emlékektől már sosem fog megszabadulni akárhogy is próbálta vagy tagadta. Be kell látni az elsőtől sosem fog tudni megszabadulni. A fájdalom átjárja az ember lelkét mikor aztán eleget szórakozott tovább áll. De néha jó sírni vagy beszélni arról amit érzünk csak tudni kell néha tartani a szánk. Tudomásul kell venni, hogy más embernek is vannak érzelmei és nekünk nincs jogunk, hogy fájdalmat okozzunk a számunkra közel állóhoz. De ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni és akarva vagy akaratlanul is megtesszük. De miért is van ez? Egy biztos, akik szeretnek minket azok mindig kitartanak mellettünk jóban, rosszban. Kagoménak nagyon hiányzott InuYasha, de mivel a legutóbbi telefonbeszélgetés során összevesztek és mindketten a
földhöz vágták a telefont nem tudtak beszélni. InuYasha túl büszke
volt, hogy üzenjen, Kagome szintén. Hiába tudták egymásról, hogy
szeretik egymást az a pici félsz mindig is ott volt mindkettejükben. Bár kibe nincs egy kicsi zöld szörnyeteg elrejtve és csak vár mikor jöhet elő sötét rejtekéből. Az ember nem tökéletes ebből eredendően ebből következik, hogy mindig arra vágyik ami nem lehet az övé és mindig talál valami kifogást pl.: túl kövér, nem elég göndör vagy egyenes a haja vagy nem szép kék a szeme. Persze ha meglátunk egy nálunk valamivel is csinosabb embert rögtön féltékenyek leszünk és
vetélytársként tekintünk rá mivel azt hisszük, hogy a párunknak
tetszeni fog és mi megint egyedül zokoghatunk egy szerelmes történeten a barátnőnk nyakán. Néha hülyeség néha beválik.
Kagome mindig szörnyű álmok közepedte ébred fel. Folyton Kikyo
haláról álmodott és mindig véresebb és ocsmányabb volt. Minél előbb
választ akart kapni kérdéseire és már tudta is kitől kérdezzen így hát
elhatározta, hogy átmegy a másik világba. Hoyonak ezt írta egy kis
cetlire:
"Drágám ne aggódj anyámhoz
mentem amint tudok jövök"