A fiú feltápászkodott, és tényleg Miroku volt az.

-Inuyasha, Kagome, hát ti vagytok azok!- örült meg a szerzetes.

-Miroku?!

-Shippou, mekkorát nőtél!

-Mi újság veled Miroku?- ölelte meg a lány, aminek nem is kell mondanom hihetetlenül örült a fiú.

-Semmi különös. Megvagyok.

-Hát azt látom, hercegi ruha, meg minden. Egyébként mi volt ez az előbb? Csak nem üldöztek?- vette át a szót a félszellem.

-Mi? Ja, nem, csak vadászni járunk a szolgáimmal, és néha leszakadok… napokra.- vigyorgott a szerzetes, vagyis herceg…

-Csak nem unod az életed? Palotád és szolgáid vannak.- Kagome furcsán nézett Mirokura.

-Nem, dehogy. Már egészen hozzászoktam. De, látom, nem unatkoztatok, amióta elváltunk.- vigyorgott még szélesebben, és fejével a két fiúcska felé intett.

-MI? Na, álljon meg a menet!- kiáltott fülig vörösen a hanyou és Kagomére nézett, aki szintén pipacsszínűvé vált.- Mikre gondolsz?!

-Ez, így igaz! Miroku, ők nem a milyeink…- válaszolt diplomatikusan a lány.

-Akkor kié?- még mindig nem hitt nekik. Hayao előre tipegett és felnézett a férfira. A kezeit nyújtogatta felé, Miroku felemelte a gyereket és belenézett a szemébe, érdekes érzés fogta el. A kisfiú végigtapogatta az arcát.

-Szia kisember!- mosolygott rá.

-Cia bácsi.- mosolygott vissza a kicsi.

Kagome érdeklődve nézte a jelenetet, ha tudná a fiú, ha ő elmondhatná neki… Jobban megnézve őket rengeteg köztük a hasonlóság. Főleg a Hayao szemei…, teljesen olyan, mint az apjáé.

-Nos, kisöreg, visszamész anyához?- nyújtotta Kagome felé.

-Miroku, már mondtuk, hogy nem a milyeink. Ők…

Sakumoto tűnt fel egy halom tűzifával a kezében, mikor meglátta hívatlan vendégüket földbe gyökerezett a lába.

-Á, Sakumoto.- Kagome elhallgatott.

-Szia.- köszöntötte a szerzetes, aki még mindig Hayaot tartotta a kezében.

-Ö, szia. Hát te meg mit keresel itt?- kérdezte nem éppen barátságosan. ”Vajon megtudta már az igazságot?”

-Épp erre jártam…

-Ó. Sango visszajött már?- fordult Kagoméhez.

-Még nem.

-Ana nincs itt, vizéjt ment.- vette át a szót Mitaray Kagome szoknyáját fogva. Mirokuba villámcsapott, összerándult (látványosan).

-Szóval, ők…- maga felé fordította Hayaot, és jobban megnézte. ”Tényleg! Hogy nem vettem észre!”- a tieitek?!

Leírhatatlanul borzalmas volt ez Mirokunak, bár már majdnem 3 éve nem látta a lányt. Igyekezett kiverni a fejéből és új családjával foglalkozni, de…

Sakumoto bizonytalanul bólintott. Ekkor olyat érzett a szegény szerzetes, mintha ez az előtte álló férfi kést döfött volna szívébe, és alaposan megforgatta volna benne. ”Tehát, elfelejtett.”