Sango lassan, lépdelt, mintha ott se lenne. Nem akart senkivel sem találkozni.

”Milyen bolond voltam! Hogy szerethettem belé! Ostoba vagyok! És Ő, hogy tehette ezt velem! Én azt hittem, ő is szeret! Jaj, istenem, most mihez kezdek, kezdünk!”- megfogta a hasát.” Most mi lesz? Mi legyen vele? Nem mondhatom el Mirokunak, tönkre tenném az új családját! Én lennék a legnagyobb szörnyeteg, ha elszakítanám tőlük, hiszen végre megtalálták. De mi lesz az én gyermekemmel?”- egy könnycsepp folyt le az arcán. ”Nem, nem sírhatok. Teljesen felesleges, nem old meg semmit, akkor meg minek!”- letörölte a nedves cseppecskét az arcáról.

Nem is vette észre, hogy nincs egyedül.

-Nos, úgy látom, elmondta, igaz?- tette fel a kérdést Noriko.- Nem kell válaszolnod. Most dühös és szomorú vagy, de majd elfelejted és kész vége. Nem árt egy-két csalódás.- bölcselkedett.

Milyen fura ezt attól hallani, aki a csalódást okozta!

-Ha gondolod, még mindig itt maradhatsz gésának. Apám örülne neki!- mondta mézes-mázosan.

-Nem, köszönöm. Nem tartozom ide, még sok elintézetlen dolgom van, és nem hiszem, hogy kibírnám a közelében.

-Ó, sajnálatos. De akkor soha többet nem látod viszont.

-Igen, tudom.- de ezt még nem fogta fel. Egyre a gyermek járt a fejében. Lenézett a hasára.

-Csak nem vagy terhes???- kérdezte kicsit agresszíven a hercegnő.

-Mi?! Dehogy!- vágta rá gyorsan.

-Akkor jó, mert most, hogy visszakaptam a szerelmem mindent megtennék azért, hogy semmi ne álljon az utunkba! Tudod, vannak módszereim az ilyen problémák megoldására.

”Ez most fenyeget?!”

-Ígérd meg nekem, hogy tényleg soha többet nem keresed fel! Gondolj a kisfiunkra! És Mirokura! Kérlek!

-Megígérem.- Sango torkában gombóc volt. ”Ha a szerzetes is ezt szeretné!”

-Köszönöm, igazán hálás vagyok neked.- és nagyon boldog lett. ”Ez a liba biztos betartja az adott szavát, nem is aggódom miatta.