By: Katsumi

1.fejezet

Naraku él, és birtokában van a majdnem teljes ékkő, a Shikon no tama. Kis csapatunk szénája elég rosszul áll, de senki nem beszél erről. Most is egy erdőben táboroztak le a fáradságos nap után. Kagome kín-keservesen végigszenvedte ezt a tanévet, hál’ Istennek nem bukott meg semmiből, előtte az egész nyár, melyet kifogások nélkül tölthet a középkori Japánban. A fiúk tűzifát mentek gyűjteni Kirarával, míg a lányok Shippouval a közeli tóban csobbantak.

-Ilyen még nem volt, hogy egy csata után senki sem sérült meg! Ennek őszintén örülök!- mosolygott Kagome és kibújt a ruháiból.

-Igen, ezek a szellemek nem Naraku csatlósai voltak, csak egyszerűen az ékkőszilánkokra fájt a foguk.- helyeselt Sango, aki immár meztelenül merült alá a hűs vízbe.

-Hé, engem se felejtsetek el! Én igen is megsérültem!!! -kelt ki magából a kis róka szellem.

-De Shippou, én az Inuyashától kapott pofonokat mindennapos kellemetlenségnek nevezném!- felelt erre szellemírtó.- Tudod, milyen ideges, ha Kagoméra akár egy tizedrangú szellem is szemet vet.

-Hát az már biztos, teljesen oda van érte, de a világ minden kincséért sem ismerné be!- most már vidámabb hangon felelt a kölyök.

-Nem értem mért mondjátok ezt!- fakadt ki az említett leányzó.- Inuyasha nem szeret engem, neki ott van Kikyou…. Ő a legfontosabb.- lehunyta a szemét. Nem akarta, hogy sírni lássák.- Beúszok a közepéig.- Meg se várta, mit szólnak hozzá a többiek.

-Szegényke!- ”most inkább nem zavarom”.- Még maradsz Shippou?

-Igen, utolérem Kagomét.

-Rendben, de ne siess, annyira!- kilépett a vízből.- Milyen meleg van?! Leülök a sziklára, onnan nézlek titeket!

Egymásra mosolyogtak, majd Shippou bámulatos fejessel Kagome nyomába eredt.

Sangonak jól esett, hogy egy kicsit egyedül lehet. Sellő módjára előrefogta hosszú, selymes, barna haját és a barátnőjétől kapott kefével fésülgette. Az öccse járt az eszében, rég nem látta. ”Ne félj Kohaku, kiszabadítalak, és újra együtt leszünk! Megfizet az a gaz Naraku, amiért ezt tette velünk, a családunkkal és a falunkkal. Ha vége lesz ennek haza megyünk, felvirágoztatjuk a falunkat és soha többé nem hagyjuk el egymást!”

A lány nem is vette észre, hogy nincs egyedül. A szikla mögötti bokorban csücsülő szerzetesnek kellemes pillanatokat okoz, a fiú megbabonázva nézte a kerekded idomokat.

”Milyen gyönyörű!”- sóhajtott vágyakozva.-” Belepusztulok, ha nem lehet az enyém!”

-Miroku?!? Hol vagy?- kiáltozta Inuyasha.- Á! Itt vagy!

A szerzetes vészjóslóan nézett rá. A lány ijedten hátra fordult és maga elé rántotta az aprócska törölközőjét. Igaz most már teljesen felesleges volt, a fiú mindent látott. Houshi-sama reszketve a megtorlástól előmászott rejtekéből.- Sango félreérted!

-Ezt nem lehet!!!!- kiabálta a dühtől és zavartól kipirult lány.- MIROKU!- és a pofon már csattant is.

-Aú!

Később a tűznél senki sem lepődött meg a Mirokou arcán díszelgő vörös kéznyomtól. A lányok korán elvonultak aludni, Inuyasha és a szerzetes őrködött.

-Szerencsétlen hülye.- jegyezte meg váratlanul a mi félszellemünk.

-Hidd el, a látvány mindenért kárpótolt- és gonosz, elégedett vigyor jelent meg az arcán.

-Ha te mondod.- hagyta rá.