Az első közös karácsony

A hó hatalmas pelyhekben hullott Tokió utcáin. Ez elég szokatlan volt errefelé, a közlekedés nagy része megbénult, és a legtöbben meleg házaikban ünnepelték a karácsonyt. Az a néhány szerencsétlen, aki még az utakon kóborolt, éles halálsikollyal dőlt el fabábu módjára, mikor egy-egy gigantikus hószemcse a fejére esett. Ugyanis a japán tudósok által a levegőbe juttatott szennyezőanyagok most párszáz kilós fagyott tömbökben hullottak alá apró hópihéknek álcázva, hogy a gyanútlan járókelők fejére pottyanhassanak. Egy-egy ilyen támadás után a jelzőlámpának álcázott kis japán tudósok örömujjongásban törtek ki, hogy ismét sikerült a még a hidegháborúra tervezett szuperfegyver bevetése. Ezután becserkészték az immáron örökre megpihent gyalogosokat, hogy megszabadíthassák őket kisebb-nagyobb, bár inkább nagyobb értéktárgyaiktól, mondván: “neki már nincs rá szüksége, a szuperfegyver fejlesztésére meg pont ilyennemű értéktárgyak szükségesek”. Bár azt már nem hangoztatták, hogy ez legtöbbször a saját kis zsebükbe vándorolt.

Néhány arra tévedő japán turista vadul kattogtatta fényképezőgépét, és büszkén gondolt rá, hogy családtagjait mennyire lenyűgözik majd a csodás fotók, amikor eszükbe jutott, hogy ők japán turisták és most éppen Japánban vannak. Ezen annyira elszomorodtak, sőt, kétségbe estek, hogy bánatukban önként beálltak a hópelyhek kereszttüzébe, hogy a következő pillanatban ők is holtan essenek össze.

A közelben egy alak lopózott a sötétségben. Vörös-fehér, kimonószerű ruhát viselt, és cipője nem lévén mezítláb osont a hóban. Emiatt teljesen felfázott, Z-típusú tüdőgyulladást szerzett és lefagyott vagy három lábujja, de ezekről csak jóval később értesült.

A furcsa lény egy fiatal, Hoyo névre hallgató iskolás fiút követett hangtalanul. Mikor a város egy elhagyatottabb részéhez értek, a sötét alak suhintásra emelte kardját.

- BAKAH… - kezdte meg a támadást. – RYOO…HARR!

A csapást nem fejezhette be, mivel mire végre végezhetett volna ellenfelével, megtapasztalta a hóban mezítláb mászkálás hátrányát, és hatalmasat tüsszentett. Hoyo gyanakodva megállt, körülnézett, de mivel semmit sem látott, megrándította vállát, és egyszerűen kereket oldott, kikerülve a kimonós alak látószögéből. Utóbbi hangos káromkodásba kezdett, amit kénytelen vagyok kicenzúrázni.

- A fenébe! Ostoba tüsszögés! Most meglógott a nyavalyás! Majd legközelebb elkapom, és többé még Kagome közelébe se mehet! – dühöngött az InuYasha névre hallgató, kutyafülű, kimonós alak.

Dühét könnyen palástolta, csak az a néhány útjába akadó kóbor teremtés, ház vagy autó tudhatta, hogy igazából a félszellem elég pipa szabotált akciója miatt, így az előbbiek szörnyű végét látó lények inkább félreugrottak a hanyou elől, sikoltozva elszaladtak vagy a földre vetve magukat nyomorú kis életükért könyörögtek. De InuYasha nem hatódott meg, eltökélten robogott tovább Kagome háza felé, és mire odaért, már minden haragját kiadta magából néhány épen maradt nagy, de a sebesültek kis örömére.

* * *

Kagome az utolsó díszt akasztotta a karácsonyfára, mikor InuYasha megérkezett. Örömében visítozva a félszellem nyakába vetette magát, aki a hirtelen jött lökés eredményeként kis híján hátraesett. Kagoménak, miután lekászálódott a félholt hanyouról, hiányérzete támadt. Ugyanis nem látta többi meghívottját a feudális Japánból. Hát ilyen különös lány volt ez a Kagome. Kettős életet élt, mint egy hajdani nagy magyar ódaköltő (nem reklámozom a nevét), mintha csak tőle lopta volna az ötletet. Aztán, amíg a múltban hajkurászta egy ékkő milliónyi szilánkját, ami kevés épeszű embernek jutna eszébe, nagyapja mindenféle átlátszó kifogást talált ki, amivel leplezhette unokája iskolabeli hiányzását. Persze arra senki nem gondolt, hogy hogy lehet egy tizenéves lány köszvényes, vérzékeny, náthás, talán rákos vagy AIDS-es is egyszerre, pedig ha jobban elelmélkedtek volna rajta, észrevették volna, mennyire nem normálisak sem ők, sem a nagyapa, sem Kagome, sem senki kicsiny kis világukon.

Tehát Kagoménak szöget ütött a fejébe, hogy vajon hol járhatnak a többiek. Ezután keservesen felüvöltött és a hanyoura kiáltott, hogy húzza már ki az előbb bevert szöget a fejéből, mert nagyon fáj ám. InuYasha az oly sokszor, talán túl gyakran elhangzó “Fekszik!”-ekre gondolt, és nyomban eleget tett a lány kérésének, aki ezért hálásan megjutalmazta egy Fekszik!-kel, nehogy szegény már ott álljon.

• InuYasha, hol vannak a többiek? – kérdezte végül a lány.
• Nem tudom – felelte kelletlenül a félszellem, miközben nagy nehezen feltápászkodott.
• Hát nem együtt jöttetek?
• Eltaláltad, nem. És nem is érdekel, hol vannak!
• Miért vagy ilyen morcos? És miért jöttél nélkülük?
• Elintéznivalóm támadt, csak valami… közbeszólt, akarom mondani tüsszentett.
• Tessék?!

InuYasha nem akart magyarázkodni. Nem szerette volna tudni, hogy vajon Kagome mit szólna, hogy meg akarta ölni Hoyot. De szerencséjére az ajtón belépő Shippou, Sango és Miroku elterelték róla a lány figyelmét.

• Sziasztok! – köszönt Miroku, majd a párost látva elvigyorodott. – Tehát ezért tűntél el olyan hamar, InuYasha. Biztos jól átmulattátok az időt, amíg nem voltunk itt. Ha jobban belegondolok, örülnék, ha Sango is hajlandó lenne végre velem lefek… izé… - tanácstalanul körbenézett a szobában, hogy mentse a menthetőt, vagyis magát attól, hogy a szellemirtó kupáncsapja.
• Mire lennék hajlandó, te perverz disznó? – készítette Sango az öklét, miközben csúnyán nézett a szerzetesre.

Miroku felnyüszített félelmében.

• Kérlek, ne nézz rám ilyen csúnyán! Tudod, hogy mennyire kínosan érzem magam ilyenkor! – esdekelt Sango térdeit átkarolva. – Csak azt akartam mondani, mennyire örülnék, ha te is hajlandó lennél velem csicsás, csillogó micsodákat akasztgatni egy fára.
• Bocsáss meg, félreértettelek – simogatta meg békítőleg Sango a szerzetes fejét, aki erre boldogan csaholt, csóválta a nem létező kutyafarkát és pitizett. A szellemirtó lány ekkor elhajított egy botot, amit ki tudja, honnan szerzett. Miroku ezt látva boldogan a bot után vetette magát, majd egy sarokba félrehúzódva annak rágcsálásába kezdett. A többiek elég értetlenül nézték a jelenetet.
• Most tanítom a bot visszahozására – magyarázta büszkén Sango. – Bár eddig még nem nagyon értette meg, mit is akarok, mert mindig elkezdi rágcsálni. De legalább már szobatiszta.

Csapattársai zavartan egymásra néztek, és pár lépést hátráltak a furcsa párostól. Kagoménak ekkor tűnt fel Shippou, aki egy ajándékot szorongatott a kezében.

• Jaj de jó! – kiáltott fel a lány, majd rávetette magát és gyorsan bontogatni kezdte egy késsel.
• Kagome!!!! Hagyd abba! Ne bontogassál már, mert fáj! Inkább odaadom ezt a csomagot! – visongott a szerencsétlen megbontogatott Shippou.
• Ó, bocsi Shippou – mentegetőzött a szórakozott lány, és most már a neki szánt ajándékot csomagolta ki, ami egy parányi sado-mazo bőrcuccot rejtett. Kagome meglepetten nézegette a ruhadarabot.
• Hopsz, téves! – kapta ki a lány kezéből a felszerelést a pironkodó Shippou. – Ezt nem neked szántam, hanem…
• Hanem kinek? – kérdezte gyanakodva Kagome.
• Nem fontos – vörösödött el még jobban a kis rókaszellem.
• Ez nem igaz! – fakadt ki InuYasha. – Az a perverz szerzetes mindenkit megfertőz a marhaságaival! Hát már senki sincs biztonságban?! Még ennek az ártatlan kis szellemnek is el tudta rontani a lelkét!
• Jaj, fejezd már be a lelkizést InuYasha – legyintette le Kagome egy az ünnepi lakomára szánt csülökkel. Ennek hatására a hanyou elterült a földön, mintha csak egy újabb “Fekszik!”-et kiáltottak volna rá.

Ez idő közben Sango és Miroku elfoglalták magukat és vígan pirospacsiztak a sarokban.

• Öhm… talán ehetnénk is – vetette fel az ötletet Kagome, miközben felrugdosta InuYashát és szétrebbentette a játékba egyre jobban belemerülő Sangot és Mirokut. Ez utóbbiak ezen megsértődtek, InuYasha csak magában morgott, míg Shippou arra gondolt, hogy mikor próbálhatná már fel a kis bőrruciját.

Ezután mind körülülték az ünnepi asztalt és megünnepelt